Azt mondja a – csak a maga számára kibetűzhetően, keresztnevét x-T-re lerövidítő – művésznő, hogy ő most direkt Basquiat-képeket festett, mert, hogy éppen most lenne ötven éves a huszonnyolc éves korában drogtúladagolásban elhunyt fekete bőrű amerikai festő. A választás végül is logikus, mert nála alkalmasabb lény valószínűleg nincs Magyarországon, aki empatikusabban emlékezhetne rá. 

Nagy Kriszta: Most akkor bilincs vagy kesztyű?

Mert jó sok azonosság (és különbség) van köztük, például az, hogy mindketten előszeretettel firkálnak képeikre botrányosnak ható, trágár kifejezéseket, a képi körítést pedig a romlatlan/romlott gyermek/utcagyerek aspektusával kenik fel a vászonra/falra. Ez a munkafront, de van tovább is, például az, hogy közszereplőként – finoman szólva – egyikük se veti meg a feltűnést, ami a külsőségek tekintetében még visszafogottnak is mondható a kedélyborzoló verbális és akcionális produkció mellett. 

 

Nagy Kriszta ebben veri Basquiat-ot, nemcsak azért, mert már jócskán túlélte őt, hanem azért is, mert sokkal jobbak az idegei, nem mellesleg jobb családba született, és főleg azzal, hogy eleve céltudatosan alakítja a pályáját. Magyarul, jóval profibb, mint a csóró brooklyni srác, aki hiába képezte önmagát rengeteg olvasással, s hiába ismerkedett meg s olvadt barátságba Andy Warhollal (akivel közös kiállításai is voltak), a rászakadt siker neki többet ártott, mint használt.

 

Basquiat mindemellett tényleg nagy tehetség volt, teli meghökkentően nyers, iskolázatlan erővel és kifejezési vággyal, ami gáttalan szókimondását borzongatóan pimasszá tette, ráadásul mélyebbről került a reflektorfénybe, mint a mesék legkisebb legénykéje. Ez hengerli le Krisztát, mert Basquiat mellett a többi képzőművészeti provokatőr csak iskolázott úrifiúnak hat, mint például Penck, Dubuffet és Baselitz, pedig ők se voltak éppen megalkuvó, gyáva nyulak, utóbbi például már akkor megfestette az igencsak méretes szerszámát a néző orra elé toló kiskölköt (Die grosse Nacht im Einer), amikor Basquiat még csak kétéves volt. 

 

Viszont Basquiat, még névtelen graffitis korában SAMO-ként, vagyis „vén szaros”-ként írta alá a képeit (a same old shit szlenges rövidítésében), s ezzel már Krisztához kapcsolunk, aki 2006-ban bemutatott egy olyan „felvételt”, amelyen nyilvánosan kakál, mégpedig a Parlament tövében.  

 

Basquiat mint szabadszájú előd, az egyik példaképe lehet Nagy Krisztának – mi másért hódolna most neki? –, ezért a maga sajátos módján úgy döntött, hogy az lesz a legmegfelelőbb, ha az évforduló alkalmából maga is Basquiat-képeket fest. Zseniális ötlet, egyrészt azért, mert az alkotó számára az ilyesfajta, másikba való belebújás nagyon is élvezhető kaland, másrészt meg (az elméletieskedő befogadó számára) felvet egy jól szétcincálható problémát, a pszeudóét.  Az ugyanis, amit Kriszta csinált, nem szószerinti másolás és nem hamisítás, de még csak nem is hommage, illetve egy kicsit mindegyik is persze, de összességében mégsem. Mert más a szándék, vagyis nem az átverés a cél – ami ugyan nem lenne idegen a művésztől, de most nem az a tét -, hanem a Warhol-típusú reprodukálás. 

 

A képek forrása: Godot Galéria

Két, sőt három individuumot kapcsol össze ily módon Nagy Kriszta úgy, hogy – a látszat ellenére – a többieket nem engedi maga fölé kerekedni. Erről szól a tárlat meghívójául választott, egyik legújabb, montázsolt printje, amelyen úgy szerepel egyenrangúként egymás mellett Warhol, Basquiat és x-T, hogy közben át van húzva az előbbiek neve.  

 

Milyenek a képek? Pont, mint a Basquiatéi, némelyek gyerekes firkálmányként hatnak, rajtuk kevés vagy sok, olykor a politikára, illetve társadalmi konfliktusokra utaló szöveggel. Van, hogy rajz sincs a betűk mellett, de fordítva nemigen. A festmények kicsik, a legtöbb elférne egy aktatáskában, de ez csak a basquiatokra vonatkozik. Mert a Godot Galéria kisebbik szobájában nagyobbacska Kriszta-vásznak lógnak, anyanyelvi szövegűek és magyar motívumosak, amelyek alapját a nemzeti lobogó sávszínei adják, s rajtuk (például) nemi szervüket feltáró meztelen nők, vagy két félig evett banán, és hasonlók láthatók. 

 

Ötvenhat műből áll a kiállítás (és nem ötvenhat veteránból, bár…) – innen a kiállítás címe. Két művön Kriszta életnagyságú fotója is látható, az egyiken – amelyen aktuális politikai reflexiói olvashatók – a Mackó sajt emblémája díszíti a pólóját. Ezen is bunyózik, mint a konceptet közlő nyomaton Andy és Jean-Michel mellett, akiknek a társaságában szemmel láthatóan egész jól érzi magát.

 

És nekünk sincs okunk panaszra.