Mircea Cantor: Szabadidőmet árulom, lambda print, 2006

A Műcsarnok kiállításán az idő játékaival szembesülhet a látogató, például a poszt értelmezésének nehézségeivel. A kora kilencvenes években, közvetlenül a rendszerváltás után sokak számára egyértelműnek tűnt, hogy mit jelent a posztkommunizmus vagy a posztszocializmus. Az eufória majdnem mindenkit vakká tett az idő játékaival szemben, és a történelem e vidám sötétségben úgy káprázott fel, mint ami képes egy csapásra „mindent eltörölni”. Később kiderült, hogy a fent említett szavak poszt előtagja sokkal összetettebb időviszonyokat rejt, és a szó, amelyet társaságával megtisztel, zavarba ejtően ambivalens fogalommá válik általa – és mégis ebben az ambivalenciában rejlik a lényeg. Amit valahogy úgy lehetne egyszerűen megfogalmazni, hogy „nem múlt el”. Persze ez nem jelenti azt sem, hogy jelen lenne, például a szocializmus. Inkább, és e kiállítás anyaga erről tanúskodik nagy erővel, a nyomai vannak meg, és kísértenek, de valami elementáris módon. Valahogy úgy, ahogy fémen (értsd Mercedesen) a karcolás, ahogy azt Łukasz Skapski cím nélküli műve meséli szavak nélkül, vagy úgy, ahogy a lakótelep köztünk él, ha lehet ilyet mondani. Keserue Zsolt Lekerekítés című installációjának egy dokumentumfilm az alapja, amely dunaújvárosi lakótelepi emberek azon játékos küzdelméről szól, hogy miképpen alakítsák át a lakásukat az adott (igen szűk, a kreativitás előtt mégis igen nyitottnak bizonyuló) falak-keretek között. A látogató beülhet a kvázi házgyári betonelemek közé egy klasszikus lakótelepi heverőre, és onnan nézheti, „helyben”, a filmet. (Ugyanúgy a lakótelep a témája Uriel Orlow A jövő maradványai című videóművének vagy Kamen Stojanov Fiúk, ez nem L.A. de azért egy jó hely! című fotómunkájának.)

Uriel Orlow: A jövő maradványai, videó-részlet, HD videó, sztereó, hanggal, 2010

Hasonló játék érvényesül a posztkonceptualizmus fogalmában is. Amilyen mértékben erős a reflexió e kiállításban a mindennapi történelemre, olyannyira megfoghatónak tűnik a művészettörténeti viszonyok határozott megjelenítése is. Ahogy a posztszocializmus esetében, a posztkonceptualizmusnál sem arról van szó, hogy a konceptualizmus után járunk, a kronológia a maga elvágólagos dátumaival itt is használhatatlannak tűnik. A posztkonceptualizmus itteni művei is fel tudják mutatni a konceptualizmus Joseph Kosuth-féle sajátosságait: a metázást és reflexivitást, a forma-ellenességet vagy egyenesen formátlanságot, a fogalmiság erős jelenlétét, a tervezet-szerűséget, a folyamat (és nem a végtermék) hangsúlyát, a dokumentációt és az archívumi fixáltságot, a kvázi-művek burjánzását. A formátlanság azonban nem jelenti a figurativitás hiányát. A figurativitás itt egy antropológiai kép megrajzolásával jön létre, vagy más szóval a figurák itt emberek és tárgyak, abban az értelemben, hogy kifigurázták őket, kifigurázta őket a történelem – valójában ők „marx kísértetei”. Ha van közös nevező ezekben a Kosuth-i értelemben vett „formátlan” művekben, az a rejtett vagy nyíltan olvasható történet formája, hogy tehát mi történt itt, Kelet-Európában a rendszerváltás után ezekkel az emberekkel és az őket körülvevő tárgyakkal, épületekkel. Úgy is mondhatnánk, hogy a kiállítás azzal az ambícióval állt össze, hogy miképpen van benne a múlt a jelenben. Emberek vagy tárgyak archeológiáját mutatja be, igen széles tematikus és formai skálán.

Reiningungsgesellschaft: A jövő ígérete, installáció, 2004-2005

A művészeti archeológia szempontjából példaértékű az a falmozaik, melyet a Reinigungsgesellschaft elnevezésű csoport állított ki a mozaik eredeti helyéről történő leválasztását dokumentáló videóval együtt. A mozaik címe ez: A jövő ígérete. A mérnököket ábrázoló szocialista realista képet (mely a saját korában a jelen szakértőinek ábrázolásával az utópikus jövőt ígérte) a Műcsarnokban a földre fektették, és a mennyezetről a kép fölé belógatott nagy tükörben is megszemlélhető. A videó azt mutatja be, hogyan választották le a képet addigi helyéről (egy menza faláról), hogy megmentsék azt, így egyfajta művészet-régészet kontextusában figyelheti meg a látogató, miképp vált az egykori jövő megmentendő archeológiai leletté. A tükör mélyebb értelmet nyer: általa és benne egy nem is távoli múlt soha meg nem érkezett jövőjét látjuk, de az a figyelmeztetés is kiolvasható belőle, hogy a múlt soha nem látható közvetlenül, azt mindig csak áttételek segítségével tanulmányozhatjuk. (Ez még akkor is igaz lenne, ha esetleg mi lennénk az a „jövő”, amelyet megígértek a múltbeli menzásoknak – de hát nem mi vagyunk.)

Kristina Inciuraité: Túlélés, videó-részlet, egycsatornás videó, 2009 (A képek forrása: Műcsarnok)

A videóval „mozgósított” installációs formán túl a kiállítás változatos műformákban fogalmaz: jellemzően erős a mozgóképek és a fotók jelenléte. Az előbbire a többi között Olga Chernysheva Vonat vagy Erhardt Miklós Parallaxis című művei hozhatók példának (ott egy kamera sétál végig egy vonaton és pásztázza az utazók arcát, itt egy-egy vásznon kutyák fekszenek mozdulatlanul, illetve emberek mozognak megállás nélkül); az utóbbira Mladen Stilinović Szatyor-emberek című fotósorozata, melyben piacra igyekvő figurák láthatók szatyraikkal, hátulról fotózva, vagy Kristina Inčiūraitė Veterán nők című portrésorozata, a kapitalista nagyvállalatok kitüntetettjei, arcukon melankolikus szomorúsággal. A fent említett formákon és anyagokon kívül és a posztkonceptualizmus jegyében láthatók itt archív anyagok, dokumentumok, grafikonok és képletek, installációk, táblaképek, objektek, sorozatok és egyedülálló művek, amelyek mind-mind valamiféleképpen a szocializmus tragikus vagy komikus örökségét mutatják be, nem feltétlenül abból a szempontból, mint amit a kiállítás címe megjelöl. De persze abból a szempontból is: a művek a posztszocialista munkást ábrázolják a kapitalista piac viszonyai között, így talán általánosságban is megfogalmazható, hogy politikus művekről van szó, így vagy úgy, de a kritikai művészet fogalomkörén belül. Apropó, piac. Talán neve révén nincs is autentikusabb intézmény egy ilyen témájú kiállításra, mint a Műcsarnok, tekintve a csarnok szó többféle hasznosíthatóságát: műcsarnok, piaccsarnok…

(A kiállítás 2010. szeptember 19-ig volt megtekinthető.)