Nem könnyű eldönteni, minek drukkoljunk: hogy sikerüljön neki, vagy épp ellenkezőleg, valljon kudarcot vele, és szólaljon meg maszk nélkül is, felfedve valódi arcát. Tatár Sándor nem tartozik a kanonizált, a minden folyóiratban várva várt, díjakkal, kurátorságokkal jutalmazott költők sorába, sőt talán még a titkos favoritokat számon tartó ellen-kánoncsinálók kedvezményezettjei közt sem szerepel. Mintha az irodalmi világ elhitte volna neki a verseiben felépített szerepet, miszerint őt nem kell olyan nagyon komolyan venni, nem egyéb ő csak egy alkalmi, semmiképpen sem főhivatású dalnok, csak amolyan „bejáró művész”, aki ironikusan és önironikusan járkál – mintegy Baudelaire nagyon megkésett, a legkevésbé sem mámoros „csatangolója”-ként – a világ díszletei közt, melyek számára hangsúlyozottan kulisszák, vagyis mély és metafizikus jelentéseiket elveszítették, és egykori világszerű létezésük pusztán dereng immár, ha egyáltalán. És nem is tévedne oly nagyot, aki ebben az egyszemélyes maszkabáli szerepkörben érezné Tatár vers-alakításait a leghitelesebbnek. Minduntalan színházi hasonlatokat emlegetettünk, de hát maga a költő adja a szánkba a szavakat, aki verseiben ugyancsak gyakran él a színház, sőt az opera fogalomkörével. Például ebben: „Micsoda hitvány librettó
szerint élünk! / Vajon Isten maga írja / ezeket a librettókat? / Brrr! Mennyivel nevetségesebb / a hőstenor még a szubrettnél is.” (Filozófus-séták). Az alaphang itt is a hősi szerep elutasítása, míg a Finita la commedia című vers egyenesen a hősszerelemes, a vendégszereplésen lévő „L. Alfréd” búcsúja minden szerepkörtől, és ráadásul az egész világtól is: „Morgott inkább, mint’ válaszolt. / Várta az állomás, a csarnok / – eleget volt itt hősszerelmes s zsarnok, / és úgy tartották, charme-ja volt.” A Protest Song meg akár ars poetica helyett is állhatna: „Rossz szerep volt, s maga is halvány, / és hóttidegen volt a kotta. / A költő tűrt elébb, de aztán / felszólalt meghatalmazottja: // Ne legyen már a nevem lírai / én, ha ezt csak úgy tovább tűröm; / szenvedek én, és más se bírja ki, / hogy égek itt, mint eretnek a tűzön!”

Szóval a lírai én mindenütt csődöt jelent, és Tatár szerepekkel, pontosabban inkognitókkal próbálja meg magát kivágni a nem maga, hanem a mai költői világállapot állította csapdából. És ha azt állítottuk, hogy a díszletként érzékelt világ immár dereng csupán, akkor ez még inkább igaz az inkognitóra, mely a személyiség elrejtésére hivatott, de persze ravaszul csak részlegesen, úgy, hogy azért az álarcba bújt személyiség ereje, inkognitó nélküli része is jól érzékelhető, erős kontúrokkal megrajzolt legyen. Nem kis lírai feladat, és nem is állítható, hogy Tatár minden pillanatban győzi.

Az inkognitós játék eminens eljárása a szójáték, hiszen minden szójátékos valamit elrejteni akar; valami helyett és valami pótlására áll a szófacsarás, mégpedig többnyire éppen az egyenes beszéd, a nyílt szavú, födetlen arcú megszólalás helyén. Persze a szójátékok igazán komolyan csak akkor vehetők, ha mintegy attikai sóként ízesítenek, a görcsös és túlméretezett szólovaglás már Kosztolányi szerint is valami defektus jele. Az ilyen verscímek, mint Ccihodráma, UGACC, @!?, Tett & érés, inkább elidegenítik az olvasót, vagy mondjuk az ugyancsak facsaros című HarleKINtorna kezdősorai: „Belül valahol, csendben ott / mindenféléket álmodol / Miképp vón, hogyha lenne Gott, / ki testből testbe vándorol”. Itt egy fontos költői eszköz túltermelési válságát élhetjük át, és Tatár önmaga iránti bizalmatlansága ilyenkor kicsit kínosan érinthet, túlzottan bohócosnak érezhetjük hangját, holott Lear királlyal szólva, nagyon is keserűnek szánt bolond ez, legalább is a költő nyilvánvaló szándékai szerint.

Tatár Sándor

És a kötött formájú versek – noha többnyire meglehetős virtuózitással csengenek és csilingelnek – nem kedveznek a költő iránti esztétikai rokonszenv felkeltésének, ilyenkor Tatár szertelenkedik és kiéli szójátékosi kedvét, de alighanem vesztesen hagyja el a kaszinót; a sok álarcba belefullad a valóságos ember. A szabad versekben, lévén kevesebb lehetőség a verstani brazilozásra, mélyebbé, okosabbá, megfontoltabbá, átgondoltabbá, jobb arányérzékűvé válik a megszólalás, Tatár ilyenkor képes valódi, nemcsak festett öniróniával nézni önmagát és levitézlettnek titulált szerepeit. Az Inga – bár a mottóban ott is megvillan egy nem makulátlan ízlésre valló szótákolmány: (foucaulag, eötvözet) – című, talán elégiának nevezhető önelemző vers mélyen megérti a költő saját helyzetét és képes azt az olvasóval is megértetni. A különféle élethelyzetek – ha úgy tetszik szerepek vagy inkognitók – felvillantása után, amelyekben a „lírai én” előbb amolyan Hemingway-féle vadászalakban, később egy skandináv tél bölcs bámulójaként, végül pedig félvilági celebként mutatja be és képzeli el önmagát, rálel a szó minden értelmében a maga saját és elidegeníthetetlen helyzetére és a megismert és megformált saját (lírai) Én föllelésének megvan a maga szkeptikus, már-már rezignált, de mégis büszke pátosza: „Szóval nem egy tényező, nem te- /kintély és nem is fémjelez semmit, / mégis és mindenesetre: saját sorsában (már) / nem csupán statiszta, / sőt, / más vélekedés szerint / álruhás kegyence mégis / holmi ledér ( – egyesek szerint éppen hogy / válogatós) nemtőnek / – bejáró művész.” Az álarc lehullik, és a költő megpillantja magát a verse tükrében: egyedül, kétségtelenül, de immár valódi és csakis önmaga által eljátszható szerepkörében.