A cikk címe kissé talán félrevezető, hiszen Bartóknak olyan feltűnően nagy élete nem volt, sőt bizonyos fokig élete sem, a szó köznapi értelmében. Mert ugyan kétszer is házasodott, gyermekei születtek, de ezen kívül minden percét a munka tette ki, a szinte mániákus népdalgyűjtés és rendszerezés, aztán a zongoratanítás a Zeneakadémián, és persze a fennmaradt időben a zeneművek megkomponálása. Látványosságokról nem lehet beszámolni; Bartók feltehetően nem osztotta a romantikus felfogást, miszerint az élet is művészetté alakítható. És bár emigrációja mély nyomot hagyott a magyar szellemi életben – vagy ne túlozzunk, annak csak egy apró szeletében –, de ez a szenzáció is csak három napig tartott. Kortársai valahogy nem, vagy elégtelenül fogták fel, hogy távozása mekkora politikai-szellemi kiáltás volt, ugyanakkor egyfajta öngyilkosság is, de mint minden szuicídium, kissé figyelmeztető jellegű egyben. Noha nyilván felmérte a rettenetes egzisztenciális és művészi-alkotói kockázatot, Bartók mégis elhagyta azt a közeget, amely nélkül csak vegetálni tudott, hiszen ő egész egyszerűen a „nem tehetek mást” lutheri embere volt. Olyannyira morális lény volt, hogy az már önmagában rémületet kelthetett az e téren szerfölött alacsony nívón teljesítő hazájában, és bizonyos fokig kelt még ma is, hiszen komoly színvonal emelkedésről naivitás (vagy öncsalás) lenne beszámolni.
Ebben a kontextusban mennyire jelképes lehet, hogy utolsó nagy művét, a 6. vonósnégyest még az amerikai emigráció előtt írta, némiképp befejezve ezzel pályáját, hiszen az utána keletkezett művek már az alkotóerő, a kísérletező kedv, az innováció, a teljes szellemi jelenlét részleges kimerüléséről adnak hírt. És ugyancsak szimbolikus erejű, hogy 1908-ban, az 1. vonósnégyes egy Magyarországon radikálisan új zene megszületését jelenti be. Ennyiben talán mégis beszélhetünk egy nagy élet összegzéséről, ha a vonósnégyesekre gondolunk.
A mély gyász hangján indul az 1. kvartett (Lento) és a teljes depresszió, az elpattanó pizzicatóval elhamvadó élet hangján végződik a 6. vonósnégyes (Mesto), ráadásul távoli rokonságukat erősíti, hogy mindkettő a kései Beethoven (lásd az op. 131-es vonósnégyes!) intonációjának jegyében áll. A két tétel közt egy félelmetesen tágas és szép, olykor belakhatónak és értelmezhetőnek látszott világ, amelynek elbukása és otthontalansága az utolsó mű hangjaival még értelmezhetőnek, ám kikerülhetetlennek tűnik. A század elején, atlétikusan dagadó izmokkal egy minden pillanatában erős és öntörvényű szellem lépett a küzdőtérre. És noha a mélabú kissé fáradtan (poszt)romantikus intonációjával érkezett, az 1. vonósnégyes szüntelenül fölfelé és a melankóliából kifelé tart; a tempó az egyes tételek során egyre gyorsul, és az utolsó tételben már az előadási utasítás (Allegro vivace) is arra utal, hogy még távolról sem értük el rosszkedvünk telét. Sőt. „Retour á la vie”, idézi ezzel kapcsolatban Kodályt a remek műsorfüzetet jegyző Kárpáti János. Ugyancsak tőle tudhatjuk meg, hogy a 6. kvartett is a „lesz még egyszer ünnep a világon” hetykén magabízó kitételével zárult volna eredetileg – Bartók fennmaradt vázlataiból erre lehet következtetni. És aztán mégsem. A mű utolsó tétele a legsötétebb vigasztalanságot árasztja; a depresszió szinte tapintható: Bartók nem lát fényt. Nincs körtánc, a népek nem válnak testvérré. Semmi sincs. A megcáfolhatatlannak látszó reményekkel induló és semmibe vezető út a hat Bartók-vonósnégyes pályája.
Ha már a cikk fejlécében is a velőt rázó húrokat követelő Vörösmartyra utaltam, akkor talán elfogadható, hogy most négy vén cigánynak nevezzem a Mikrokosmos vonósnégyes együttesét: Takács-Nagy Gábor, Tuska Zoltán, Papp Sándor, Perényi Miklós. Ők azok, akik végigkalauzolnak minket ezen a rémisztő fénytelenséggel záruló úton. Precizitás, izzó szenvedély, odaadás, technikai perfekció, elhivatottság jellemzi minden ütemüket. És valami – csak a legnagyobbakról elmondható – tökéletesen fesztelen természetesség, ami feltehetően minden igazán hiteles művészet első parancsolata. Minden hang magától értetődő, olyan, hogy aligha lehetne másként. Persze olykor meghökkentőek is, különösen a tempóválasztásokban, amelyek a gyors tételekben olykor jóval lassúbbak, mint ahogy eddig megszoktuk. Ugyanakkor – éppen a száguldó tempó néminemű mérséklése miatt – elővarázsolják a Bartóknak elengedhetetlenül fontos táncos-népies karaktert még azokból a partitúraoldalokból is (nagy példa lehet erre a 4. vonósnégyes delíriumos második tétele), ahol eddig legfeljebb csak sejthettünk ilyesmit.