Hogy ez a három egyfelvonásosból álló program csupán a jubileumhoz időzített, de egyébként szokványos premier, vagy egyfajta művészi állásfoglalás is a jövőről, ami sejteti, milyen művészi úton kíván továbbhaladni a Győri Balett? Ez sajnos nem derült ki az ünnep kapcsán elhangzottakból és leírtakból, így valószínűleg továbbra is a bántóan igénytelen, ám szórakoztató giccsek (mint a Hódolat Chaplinnek), a táncszínházi feldolgozásra eleve alkalmatlan, ám politikailag értékelhető darabok (Tóth Ilona emlékére, ’56) és a jobb-rosszabb nemzetközi standardok (mint a Gaudí) bemutatása között ingadozik majd a repertoár.

Concerto. Fotó: Kanyó Béla

A kérdésre a színpad sem adott választ, hiszen a jubileum alkalmából három igencsak eltérő kvalitású koreográfussal dolgozott a társulat. Közülük Robert North a győri – és több más hazai – balettegyüttes régi ismerőse, vendégalkotója. Az amerikai-angol North tipikus kismester, aki a klasszikus balettet a hetvenes évek modorában ügyesen és hatásosan keveri egy kevés „modernnel”, így minden konzervatívabb repertoárral rendelkező együttes rögvest „modernnek” érzi magát, ha egy North-művet felvesz a játékrendjére. Akad persze a meglehetősen vegyes nívójú North életműben egy-két remek alkotás is, mindenekelőtt a korábban már két budapesti társulat előadásából is ismerős A halál és a lányka. Az egyfelvonásos, amelyet North majd’ harminc éve, 1980-ban komponált Schubert didergetően szép muzsikájára, ma is lenyűgözően feszes és feszült, muzikális és poétikus, igazi nyeresége a győriek idei évadjának, bár Sóthy Virág technikailag kifogástalan, ám érzelmileg üres Lányka-alakításánál értőbb interpretációt is el tudok képzelni.

Román Sándor (újbóli) meghívása a Győri Balett jubileumára teljesen érthetetlen, bár nem ő az első Kiss János művészi mellényúlásainak sorában, melyeket a közönség „még igényesebb” kiszolgálásának jegyében követ el. Román neve nyilván márka a giccsiparban, tehát széles közönséget vonz, amire minden társulatnak szüksége van. Annak a szájbarágós hablatyolásnak (valamiféle Nagy Emberről, aki a Tévelygőket Helyes Útra Tereli), iskolás mozgásanyagnak és igénytelen művészkedésnek azonban, amit Román produkál Bartók Béla Concerto-jára hivatkozva, semmi köze az „igényes szórakoztatáshoz” – vagyis az évfordulós est eredeti céljához.

Kakas. Fotó: Kanyó Béla (Forrás: Győri Balett)

Különösen akkor nem, ha a programot Christopher Bruce fergeteges tempójú és nosztalgikus hangulatú, minden mozzanatában végiggondolt és kimunkált opusza zárja. A ma már visszavonult Bruce – North egykori kollegája az angol Rambert Balettnél – a nyolcvanas évek brit balettvilágának meghatározó alkotója volt, valódi koreográfus tehetség, akinek eddig egyetlen művét sem tűzte műsorára magyar társulat. A zárt táncokból álló 1991-es Kakas (Rooster) az alkotó talán legpopulárisabb műve, hiszen a szvitet Bruce a Rolling Stones dalaira – közöttük a balett címét is adó, híres Willi Dixon-nótára, A kis vörös kakasra – komponálta, felhasználva a korszak társastáncainak motívumait is. A ma ugyanúgy átütő erejű zene és a gazdagon formált táncanyag, amelyet a győri táncosok technikailag magabiztosan és a karaktereket is hitelesen megformálva táncolnak el, életre kelti az első randik izgalmát, a kapcsolatok tétovaságát, a nem várt diadalokat és bántó kudarcokat, a remény és a vágyakozás édességét, a csalódás kiábrándultságát – csupa ismerős érzelmet és helyzetet. Mert Bruce ugyan a saját fiatalságának, a sutaságukban is boldogító emlékeknek, az udvarlások soha el nem évülő rítusainak állított táncos emléket, úgy tűnik, a nézőkben mindez ma is a ráismerés és az azonosulás érzését kelti.