Aszmann Ferenc: Káin és Ábel

Aszmann Ferenc (1907-1988) a 30-as évek egyik legsikeresebb fotósa volt Magyarországon, de nem ám a visszatekintést kötelezően belengő pátosz homályos túlértékelése szerint, hanem tényszerűen: neve az első húsz között szerepel azon a kétezres listán, amit a The American Annual of Photography 1940 állított össze az előző év legtöbbet szereplő kiállítóit felsorolva. Nagy beccsel bír számunkra az említett lajstromozás, mert ötven helyet magyarok foglalnak el, akik közül további öten Aszmann mellé, az élbolyba kerültek! Erre mondta megbocsátható elfogultsággal fotós ismerősöm, hogy a képzőművészet múltja megírható magyarok nélkül, de a világ fotótörténete aligha.

A kiállítás képeit nézve Aszmannt óhatatlanul a nagy bölényekkel hasonlítom össze, a nemrég több helyütt is bemutatott (M)ÉRTÉK című kiállítás nálánál ismertebb óriásaival, hiszen nemzedékileg közéjük tartozik. Kertész, Moholy-Nagy, Munkácsi ugyan bő évtizeddel idősebbek, Brassai kevesebbel, Capa még fiatalabb is. A legtöbb hasonlóságot mégis a korelnök André Kertésszel vélem felfedezni, az érzelmes líra iránti fogékonyság rokonítja őket, bár Aszmann látásmódját ez jobban uralta. Találóan nevezte őt szentimentális fényképésznek Kincses Károly, mert Aszmann fotói valóban hordoznak egyfajta naivan megfogalmazott erkölcsiséget. A nagy sorskérdések drámáját montírozott vagy egymásra vetített képekbe sűríti, Káin és Ábel például egy arc és egy háttal álló férfiakt kettőse, A láng kialudt című kép dúsabb: leégett gyertyacsonk, katonasisak és könnyező női fej együttese. Ő is „beszél” a háborúról, de inkább kiáltvány-formában, s a sokadik, e témában készült fotója előtt Robert Capa hátborzongatóan köznapi, „dolgukat végző” katonáinak emlékképe végképp súlytalanná teszi a földhányáson heverő koponya szimpla szimbólumát.

Aszmann Ferenc: Küzdelem az óriással

Aszmann nem csak akkor didaktikus, amikor „nagy” témához nyúl, hanem akkor is, amikor elvonthoz, sőt akkor igazán. A Vágyakozást női profil és gyertya testesíti meg, a Hipnózist fekvő fátyolos akt és egy hatalmas szem, és még sorolhatnám.

Mindebből mégsem az következik, hogy a kiállítás nem jó! Ne feledjük, ez az életmű máskor és máshol formálódott. Bár Magyarországon, de a háború előtti időben indult, s bár a 80-as évekig ívelt, egy egészen más kultúrában, Brazíliában teljesedett ki. Mert a távozás is közös a mértéket adó művészekkel, csak Aszmann nem a 30-as években, hanem ’45-ben hagyta el Magyarországot, miután egy bombatalálat lakását és műtermét elpusztította.

Pedig itthon sztárfényképész volt, filmcsillagok fotózkodtak nála, például Karády Katalin is. Rio de Janeiróban nem csupán újraépítette az életét, hanem sikert sikerre halmozott. Az persze más kérdés, hogy a forró égövi ízlés és az óhaza iránti nosztalgia hatása alatt burjánzó életmű mennyire illeszkedik bele a mi mérsékelt éghajlatú, viharvert kultúránkba, de erre fölösleges válaszok közt keresgélni.

Aszmann Ferenc: Őrület

Érdekes, hogy sajátmaga realista, szürrealista és grafikai stílusúra osztotta a műveit. A háromból még az utóbbi a leghelytállóbb, ezeken többféle technikai megoldással kísérletezett: rajzolt és felületet roncsolt. Szürrealistának valószínűleg az ideákat képbe fogalmazó montázsait tekintette, (mint a „Pénzimádók”-on az egypengős érmék halmazából előtűnő arcot) realistának pedig… Nos, azokat a fotóit, amelyeket ma nem neveznénk ugyan annak, mert a látószög megválasztása és az apró manipulációk ellentmondanak a fogalomnak, de valóban ezeken a legcsekélyebb a beavatkozás mértéke. (Egyik kedvenc megoldása volt például a virágzó ág belógatása a képmezőbe, olykor hangulati elemként, máskor a túl nagy égfelület kitöltéseként.) Abban viszont, ahogyan a jeleneteket láttatja, sok költőiség és némi fennköltség vegyül – dehát végülis ez egyéniségének egyik legjellemzőbb vonása.

Aszmann Ferenc – illetve ahogy választott hazájában hívták: Francisco – fotóit nézni hasonló élmény, mint Griffith vagy René Clair filmjeit újralátni. A művek felett ugyan elszállt az idő, mert a formai megoldások ma már mesterkéltnek tűnnek, mégis ismerni illik őket, mert a műfaj múltjának részei. Arról nem is szólva, hogy (ezek) a régebbi művek (is) rendre szolgálnak meglepetéssel, főleg amikor egyes, ma is használt megoldások gyökereit tetten érjük, hiszen a nagyszabású eszmék érzelmes rögzítése nem teljesen ment ki a divatból.