A Mai Manó Ház homlokzata

A választék zavarba ejtően gazdag volt: Pesterzsébettől Rákoshegyig túrázhattunk volna, Csákányi Esztertől Dr. Komáromi István r. dandártábornok ("A mi Pistink") önálló zenés műsoráig széles skálán mozogtak a megbámulni valók. Geográfiai szempontokat kellett tehát figyelembe venni, hogy a szűk hat órában maximális fogyasztást abszolváljunk. Bár a hozzánk térben legközelebb eső művelődési intézmény – az Öntödei Múzeum, a körülötte kiállított, megmászásra ingerlő hajócsavarjaival – mindig is vonzó célpontot jelentett gyerekeim számára, a bányásznóták tanulását ezúttal kihagytuk, és a nagykörút nyomvonalán haladtunk kitűzött célunk, vagyis a depresszió elűzése felé. A hajdani városatyák is gondolhattak valamit, mert a bejárandó objektumok kellemes, akár gyalogszerrel is leküzdhető távolságra esnek egymástól.

A vendégbarát intézmények már kora délutántól kínáltak programokat, így elvonszoltuk hatékony tiltakozásra képtelen korban lévő, és a fényképezés iránt amúgy érdeklődő csemeténket a Mai Manó Ház interaktívnak hirdetett épületbejárására. Az épület valóban gyönyörű, a teljes homlokzat Zsolnay kerámiával burkolt, a napfény-műterem a maga helyreállított háttér-díszleteivel kuriózum, de a nyolc szintet rejtő ház lépcsőfordulóiban feltett kérdésekre adott helyes válaszok fejében osztogatott képeslapok a virtuális valóság terében otthonosan mozgó gyermekem számára nem fedték az interaktivitás fogalmát.

Lackfi János emlékszobájának részlete

Okulva a történtekből, immár kiskorúak nélkül vettük utunkat az Iparművészeti Múzeum felé, ahol az aulában a kortárs irodalom adott randevút a kortárs vizuális kultúrának. A KREA Kortárs Művészeti Iskola növendékei kortárs írók és költők művei alapján alkottak „emlékszobákat”, afféle vizuális leképezéseit nyújtva az alkotók nyelvi és gondolati világának. Tóth Krisztina, Hazai Attila, Szabó T. Anna és Lackfi János maguk is méltatták az enteriőröket, amelyek mint műalkotások, önmagukban is érdekes „élőképet” tártak a közönség elé. Azok számára is nyilvánvalóan illusztrálták az eltérő írói, költői világot, akik az alkotók munkásságát kevéssé ismerik, sőt érzéki vizuális hatásuk révén ingerlő kíváncsiságot ébresztettek az ihlető művek iránt. A műfajok közti kölcsönhatás illetve áthatás izgalmas intellektuális kalanddá emelte a frappáns ötletből sarjadó játékot.

A klasszikus múzeumi élményre vágyók sem maradtak hoppon, a Nemzeti Kulturális Alap Iparművészeti Szakmai Kollégiuma által támogatott művészek alkotásait bemutató kiállítástól indulva a magyar szecesszió bútorművészetén át az oszmán török szőnyegek varázslatos világáig emelkedhettek térben és merülhettek el az időben a lépcsőkön egyre feljebb baktatók. S amikor már végképp eltévedtünk a keleti ornamentika szimbólumainak filozofikus útvesztőjében, egy méltatlanul félreeső folyosói zugban pazar és meghökkentő tárgy térítette vissza a valóság semmivel nem alább való és nem kevésbé bonyolult világába: a Szerelemoltár.

A Szerelemoltár részlete

A kiváló műtárgy nemrég még az előcsarnokban állt, mindenki kipróbálhatta, és reménykedhetett – mára a harmadik emelet folyosójára szorult, pedig reménykedésre most is van ok és igény bőven. Rutkai Bori és Magyar Gergő Szerelemoltára idén Valentin napkor került a múzeumba, de eme vircsaftos éjszakán megérdemelte volna, hogy ismét elővegyék. Így csak a szemfüles, és egyben a török szőnyegek iránt leküzdhetetlen kíváncsiságot érző látogatók részesülhettek a szerelmi varázslat ritka adományában.

A kortárs alkotóművészet értékes produktumai által felvillanyozva magunk is alkotni vágytunk, siettünk tehát a Tűzraktérbe, ahol kalap-kúrát ígértek a szervezők. Férfiak balra a kocsmába, hölgyek jobbra a kalapszalonba tértek, és ők választottak helyesen, mert itt a kreativitást grátisz lekváros és kakaós palacsintával serkentették a házigazdák. Elkészült életem legszebb kalapja zsokésapka alapon, de nem volt idő elmerengeni az alternatív és klasszikus művészet helyén és jogosultságán a magaskultúrában, mert nyargalnunk kellett, hogy elérjük a Néprajzi Múzeumban a Kalevala előadását.

Kalevala a Néprajzi Múzeumban

Itt hamar a szellem régióiba emelkedtünk: a Forte Társulat produkciója ismét újraértelmezést kínált, hiszen a hősök a jelen dilemmáival (is) küzdöttek. Zene, szöveg, kép, mozgás és jelmez olyan jó értelemben vett teátrális egységet alkotott, amely nyugodt és ernyedt részvételre késztettet e késői órán a felkavaró zene és gesztusok ellenére. A Néprajzi Múzeum gigantikus aulájában, a zöld, lila, vörös és sárga fényekkel illuzórikussá varázsolt, mégis erőteljesen klasszikus architektúrájú térben az előre gyártott alumínium elemekből nyílt színen végrehajtott rituális szélfogó-építés különös kontextusba került, amellett, hogy barkácsteljesítménynek sem volt utolsó. Az aluvázas bódé tetején helyet foglaló Nap (Vati Tamás) az egyiptomi istenségek méltóságával meredt az örökkévalóságba, a gyarló ember (Mucsi Zoltán) kekeckedése lepergett róla. Az előadás ősi rituálék erejével hatott, fogva tartotta a közönséget, pedig már éjfél felé járt az idő.

S bizonyítékául annak, hogy jól állítottuk össze a kulturális étlapot, következett a levezetés, a Dresch Quartett koncertje, amely a kiállt alkotói és szellemi izgalmak után teljes feloldódást, lelki azonosulást kínált és követelt, s melynek boldogan adtuk át magunkat.

Hajnali kettőig tartott a vigasság, a nagykörúton kellemesen elvegyültünk a partikról csalódottan és többnyire magányosan távozó fiatalsággal, és nem győztünk örülni annak, hogy kevésbé ifjú korunk ellenére micsoda progresszív gondolatokkal eltelve, egy szebb jövő reményében döcögünk haza a korlátait immár elhagyott Margit hídon át. Hiába, a klasszikus kultúra mégiscsak verhetetlen, s ha besózzuk némi kortárs kreativitással, még fogyasztható is – mindenki számára. 

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Múzeumok Éjszakái 2009 gyűjtőlapon olvashatják.