A szűkös helyviszonyokból adódó létszámstop miatt másokat megnyugtatnak, hogy biztosan nem maradnak le a restaurátor-műhelybe vagy a néprajzi gyűjteménybe induló zseblámpás kalandtúráról, hiszen – meglehetősen közönségbarát módon – az előre kiírt időpontokhoz képest nem óránként-kétóránként, hanem harminc percenként lehet egy-egy csoporthoz csatlakozni. És ez aztán igazán jó móka: ki ne álmodott volna arról, hogy egy koromsötét múzeumi folyosón lámpával a kezében fürkészi a tárlók titkait? Na jó, lehet, hogy nem pontosan ilyen volt az álom; mindenesetre ha nemcsak nézek, de látok is, vagyis legalább sejtésem van a homályos körvonalú tárgyak funkciójáról, az élmény garantált.

Márpedig a múzeum több mint bőséges néprajzi gyűjteményének töredékét felvillantó séta a népi kultúrában kevésbé jártasak számára olykor revelációként hat. A személyre szabott, névre szóló pálinkás butéliák némelyike extrákkal felszerelt: van például olyan, amelyik gömbölyded idomokkal megáldott női alakot formáz, persze hogy azért, hogy a férfiember egyszerre ölelhesse keblére a számára két legfontosabb dolgot. Megtudom, hogy az egyszerű, kör alakú butykosok valójában egy közkedvelt péksütemény régies formáját imitálják: nincs több álmatlan éjszaka amiatt, hogy vajon mitől kerek a perec…

Az üveg mögött komatálak, vászonedények, mázas köcsögök kontúrjai derengenek, s Szabó Magdolna muzeológus egy ideig arról is sikerrel gondoskodik, hogy az urbánus kiskorúak se érezzék magukat teljesen elveszettnek a szokatlan terepen: mi világítunk, míg ők betűzgetik a butéliákon a száz évvel ezelőtti tulajok cirkalmasan felrótt nevét és a nekik szóló, igen mély ital- és élettapasztalatról tanúskodó jókívánságokat.

És most valami egészen más: irány az emelet, ahol Kubinyi Anna textiljei üzennek elmúlt korokról és a jelen bajairól. A kamarakiállítás kereteit szétfeszítő, január közepéig megtekinthető remek anyagról hamarosan önálló kritika olvasható honlapunkon, addig legyen elég annyi, hogy Kubinyi megszőtt „képei” a matériával és a formával végzett izgalmas és látványos kísérletek. Melyek értelmezésére ezúttal maga az alkotó vállalkozott: este kilenckor kezdődő tárlatvezetésén némileg megilletődve, de nagy örömmel mesélt arról, mit látunk.

Műhelytitokból kevesebb, olykor kissé naiv, ám lelkesen elővezetett magyarázatból annál több jutott. Kedvencemen, a tucatnyi zöldben pompázó Sötét oldalon például segít felfedezni kedves motívumát, a romjaiban is fenséges székely kapu körvonalait, de a hun mandaláról mint ősi jelképről, vagy a Kőrösi Csomáért rajongó indiaiakkal minket összefűző spirituális rokonságról szóló kitérők kevésbé kötnek le. A ’mit látunk?’ helyett fontosabb volna a ’hogyan készül?’ kérdése: az elkészítés 1 négyzetméter/hó átlagsebessége, vagy a nagyobb méretű textilek megszövésénél kényszerűségből használt ’kisszék, nagyszék, bárszék, létra’ módszer részletezése igencsak meglepi az összegyűlteket.

Gyorsan vissza a föld alá: sikerül csatlakozni az alagsorban lévő restaurátor-műhelybe tett utolsó turnushoz. Szerencsére, mert egyértelműen ez a kirándulás lesz az éjszaka fénypontja: Hamar Edina restaurátor művész majd’ egyórás profi, minden percében élvezetes előadást tart arról, miért érdemes ezt a gyönyörűséges szakmát űzni. Romos képkerettől szájjal fújt befőttesüvegig sok minden kikerül épen és szépen a kezei közül, de most jó ideig alighanem az épülő M43-as autópálya nyomvonalán előkerülő leletek foglalkoztatják őt és kollégáit. A feltárások aktuális állapotáról a múzeum honlapján is tájékozódhat az érdeklődő, de bármiféle elemzésnél többet mond az, ahogyan a restaurátor az óriási puzzle összerakásáról beszámol.

Először a szemük, aztán az agyuk fárad el, mondja, miközben a legfeljebb néhány négyzetcentiméter nagyságú cserépdarabok ezreinek próbálják megtalálni a párját. Mert persze a legritkább esetben bukkannak bármire is egy darabban, s kiderül az is, hogy itt valóban minden tárgy egyéni bánásmódot és restaurátori stratégiát követ. A boszorkánykonyhát bátran értsük szó szerint: amilyen természetességgel nyúlunk otthon a só vagy a bors után, a restaurátor ’főzés közben’ úgy válogat a vizahólyag meg az aranyozó pálinka, a rohasztott tojásfehérje meg a nyúlenyv között.

A cél minden esetben azonos: a szigorú törvényi előírások betartásával az eredeti állapotok helyreállítása. A módszertant és a munka időtartamát tárgya válogatja: az egykor a Szeged melletti Kiskundorozsma katolikus templomát díszítő, fából faragott Szentháromság szobrot például kereken egy évig restaurálták. Többek között a szegedi klinika radiológiai osztályának segítségével: röntgenfelvételek kellettek ugyanis a fába vert szögek pontos helyének megállapításához. Érthető tehát, hogy Hamar Edina élő személyként beszél a már megszépült vagy az újjászületésükre türelmesen váró leletekről. Aki eddig nem hitte, most már tudja: sunt lacrimae rerum.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Múzeumok Éjszakái 2009 gyűjtőlapon olvashatják.