Shakespeare: Hamlet / Oskaras Korsunovas Színház, Vilnius; 4. Bárka Fesztivál
2009.11.11.

Látszólag őrült a beszéd, pedig nagyon is van benne rendszer. Oskaras Korsunovas ötödik magyarországi vendégjátéka alkalmából alig egyéves Hamletjét hozta magával a Bárkára. Kizárólag erős idegzetűeknek és/vagy haladóknak. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Hogy milyen kevéske még ez az egy év, azt a litván világsztár, Oskaras Korsunovas előadásainak hosszú és izgalmas életútja jól mutatja. Ha már Shakespeare: a nálunk kétszer (Gyulán, majd a Bárkán) járt Szentivánéji álomja 1999-ben, a Rómeó és Júliája 2003-ban született, s azóta töretlen sikernek örvend a világ minden pontján. A Vilniusban (egyelőre?) alig, ám Moszkvától Lipcséig, Szentpétervártól Wroclawig kalandozó Hamletje tehát kiskorúnak mondható, ám nemcsak ebben különbözik a rendező más előadásaitól.

Jelenetkép
Jelenetkép: Claudius, Gertrudis és Hamlet
Hamletet rendezni – ars poetica. Magát komolyan vevő színházcsináló számára minden idők legismertebb drámáját színre vinni roppant felelősség, ami (látszólag?) nem érdekli a díjakkal és elismerésekkel elhalmozott Korsunovast. Az előadás utáni beszélgetésen személyes olvasatról beszélt; arról, hogy tizenkilenc évvel ezelőtti debütálása óta meg akarja rendezni a Hamletet, de most érzi végre azt, hogy megérett a feladatra. Korsunovas előadásaiban az időkezelés mindig is alapvető jelentőségű, s lám, Hamletjének legfontosabb időhatározó szava a most. A rendezőt nem érdekli a Hamlet sem mint politikai dráma, sem mint családi tragédia, (természetesen) eszébe sem jut aktualizálni vagy úgymond korhűen játszatni. Döntése merész állásfoglalás, hiszen bevallottan csupán egyetlen dolog izgatja; az, hogy kik a szereplők és főleg: kicsoda valójában Hamlet?

Kik lennének, hát színészek, vágja rá rögtön a választ, és tényleg, a játszók ma este éppen a dán királyfi tragédiáját vezetik elő. A dráma a színészek öltözőasztalainál indul, ott tetőzik, s ott is ér véget ezen az estén: valójában az összes előadás, a Színház maga is itt kezdődik és múlik el. A tükör előtt, azon a helyen és abban a pillanatban, ahol és amikor a színész megpróbál a saját arca mögé látni, fölfedezni magában és magán túl azt a különös, megfoghatatlan és egyszeri lényt, aki egyetlen estére válik belőle. A nyitó képben a szorosan egymás mellé tolt kilenc, a rivaldával párhuzamos, tükrös öltözőasztal előtt kilenc színész ül. A tükörben nemcsak magukat, de minket, a hátuk mögött ülő nézőket is jól látnak.

Egyetlen kérdést kezdenek ismételgetni tükörképüknek: „Ki vagy te?” A kérdés előbb suttogva, tétován, szinte egymásnak felelgetve hangzik el. Aztán lendületet vesz, egyre nyugtalanabb, hangosabb és dühödtebb lesz, míg legvégül mindenki ordítva, a kétségbeeséstől eltorzult arccal nyaggatja képmását. Határozott és hatásos felütés, melyben mind a Korsunovast izgató problémák, mind az előadás szigorúan következetes formanyelve összefoglaltatik.

Jelenetkép
Jelenetkép
Az elcsépelt shakespeare-i szállóige a színpadot alkotó világról meg a benne játszó férfiakról és nőkről még sosem volt ilyen igaz: Helsingőr udvarában ezúttal nem csak a vándorszínészek játszanak, de mindenki, aki csak él és mozog. Claudius például kétszer mondja el bemutatkozó monológját, először mintegy magának és magáról állítva ki bizonyítványt, másodszor meg a „hivatalos” változattal rukkol elő alattvalóinak. Megdöbbentő, ahogyan Ophelia és Hamlet találkozásának ideálissá tételében segédkeznek a szereplők: Opheliát kicsinosítják, felöltöztetik, hófehér virágtenger közepébe plántálják, hogy aztán magukat úgy-ahogy álcázva fürkésszék a herceg szándékait. Kiben lehetne bízni ott, ahol mindenki alakoskodik, ahol a szereplők folyton egymást lesik?

A színház mint világmagyarázó elv a második részben teljesedik ki. A vándorszínészek érkezésével, előkészületeivel nyit a felvonás, s innentől fogva Hamlet instrukciói szerint haladunk. Méghozzá lóugrásban: egyes jelenetek nem csak új helyet találnak (vagy inkább: keresnek) maguknak, de a jól ismert mondatok olykor más szereplők szájából hangzanak el, a Hamlettel frissiben ismerkedők dolgát tökéletesen ellehetetlenítve. A kétórás, az események eredeti kronológiáját többnyire őrző első rész nyomasztó, komor hangulata megmarad, de a már ott fel-feltünedező szürreális képek egyre inkább az előtérbe tolakodnak. Korsunovas színházában nem újdonság, hogy az álom logikátlan logikája szervezi az előadást: az első részben szaglászó, világító piros orrú kis szörnyeteg a már-már túlságosan hűséges Horatio képében tér vissza, s nehezen magyarázható szerephez jut egy embernagyságú egér is, aki talán az egérfogó jelenetéből kelt életre.

A rendező – más előadásaihoz hasonlóan – most is egyetlen meghatározó motívumból építi fel hiánytalan színpadi világát. Mindig több ez egyszerű és egyszeri ötletnél, hiszen a választott, vizuálisan is markáns döntés helyességét folyamatosan igazolja szöveggel, látvánnyal, erős színpadi effektekkel, a szerepek olykor meglepő összevonásával. Korsunovas ezúttal a már említett tükörben találta meg a vezérlő jelképet: Hamletnek a vándorszínészekhez intézett kívánalma – vagyis hogy a színjáték „tükröt tartson mintegy a természetnek” – egyfelől az egész előadásra könnyen olvasható, másrészt végzetes tanulságokkal jár egy olyan környezetben, ahol a ’mintha’, a színlelés nemcsak a hivatásos színjátszók, hanem minden szereplő napi huszonnégy órában űzött foglalatossága. A szereplők több értelemben is tükreik foglyai, Claudius például a háromszög alakban összetolt asztalok közül-mögül beszél, s innen bukik majd elő a meggyilkolt Polonius. Izgalmas következtetések adódnak abból, hogy Claudiust és Hamlet atyjának szellemét ugyanaz a színész játssza (különösen pikáns a döntés az egérfogó-jelenetben!), vagy hogy a lényeges, „páros” mellékszerepeket – Rosencrantz és Guildenstern, Bernardo és Marcellus, a két sírásó – ugyanaz a két színész abszolválja.

Hamlet és Gertrudis. A képek forrása: PORT.hu. Fotó: Dimitrij Matvejev
Hamlet és Gertrudis. A képek forrása: PORT.hu. Fotó: Dimitrij Matvejev
És ez, a példás színészi munka a legfőbb erőssége Korsunovas időnként leülő, kissé nehézkes előadásának. A ragyogó összjátékba természetesen belesimuló nagy egyéni teljesítmények alázatosan szolgálják a szokatlan értelmezést. Itt most csak a címszereplő Darius Meskauskast emeljük ki, aki első ránézésre bármit eljátszhatna, csak épp a dán királyfit nem: fáradt és unott, negyvenes évei közepén járó pasas, akit apátiájából nemigen zökkenthet ki semmi (s ha elhisszük, hogy önarckép, az igencsak keserű tanulságokkal jár Korsunovasra nézve). A világ helyett önmaga megfejtésén fáradozik változó intenzitással, nem érti és nem is igen akarja megérteni a környezetét, ahogy ők sem értik őt. Kétszer mondja el Hamlet leghíresebb monológját, s második alkalommal, a zárlatban világossá teszi, hogy a választás nem rajta áll, hiszen az egyrészt rég megtörtént, másrészt teljesen magától értetődő: nem lenni.  


Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 4. Bárka Fesztivál gyűjtőlapon olvashatják.
Szerző:  Shakespeare,  Cím:  Hamlet,  Rendező, díszlet:  Oskaras Korsunovas,  Jelmez, díszlet:  Agne Kuzmickaite,  Fény:  Eugenijus Sabaliauskas,  Zene:  Antanas Jasenka,  Hang:  Viius Vilutis,  Szereplők:  Tomas Zaibus,  Julius Zalakevicius,  Dainius Gavenonis,  Darius Gumauskas,  Giedrius Savickas,  Rasa Samuolyte,  Vaidotas Martinaitis,  Darius Meskauskas,  Nele Savicenko
Megítélt támogatás: 3 000 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás bemutatására a Bárka Színházban (2009)