Jelenetek az előadásból

Ezt a kijelentést máris pontosítanom kell: természetesen születtek kritikák az előadásról, a társulat múltjához, a mai színházi életben betöltött jelentőségéhez képest azonban feltűnően kevés érdemi – szám szerint kettő – írással tudunk a jelen dolgozat keretein belül foglalkozni. Az olvasóra bízom annak eldöntését, hogy mindez csupán a véletlen műve, netán a kritikusok figyelmetlenségének, vagy éppenséggel az erős társulat gyengébbnek vélt előadása iránti figyelmességének tudható be, netán annak, hogy az előadás elbizonytalanította a még oly tapasztalt szerzőket is, akik emiatt inkább nem hallatták hangjukat. Ugyanakkor az is elgondolkodtató, hogy a Színház, illetve az Ellenfény című lapokban megjelent egy-egy elemzés szerzője egyaránt a kritikusok – jobb híján – fiatalnak mondott generációjához tartozik. A visszhang hiánya, illetve a rendelkezésünkre álló írások alapján akár azon is elmélázhatnánk, hogy ma Magyarországon kit tud megszólítani a Hólyagcirkusz Társulat?

Jelenet az előadásból

Miklós Melánia elemzése elején hosszasan beszél a Hólyagcirkusz működéséről, munkamódszeréről – a precíz bevezető mintegy felkészíti az olvasót az új bemutatóval való találkozásra, melynek a cikk második felét szenteli a szerző. És egy efféle áttekintés mindenképpen indokolt Szőke Szabolcs csapatának bármelyik bemutója kapcsán, hiszen „előadásaik lényegében véve ugyanazt a történetet írják tovább, a téma mindig más variációit hozva létre. Jellegzetesen nosztalgikus-melankolikus, ugyanakkor magának a színházi helyzetnek görbe tükröt tartó, ironikus-humoros hangvételű produkcióikban a cirkusz világának igézetében és idézetében kérdeznek rá újra és újra a művészi és emberi létezés titkaira.” Sebők Borbála írása bevezetőjében mintha ezt a gondolatot folytatná, ezúttal az önreflexivitásra összpontosítva, amely az általa elemzett két előadás – az egy évvel korábbi Csődcsicsergő és a Don Cristóbal pályázat – kapcsán megkerülhetetlen fogalom: „valami saját magát teszi tárgyává, fellebbenti a fátylat létrejöttének folyamatáról, vagy miközben elmesél egy történetet, a mesélés aktusát magát is felmutatja.”

Szőke Szabolcs és Tóth Evelin

De vajon mi is ez a történet az esetünkben? Nem szabad a látszatnak hinni, a cím persze Federico García Lorcához irányítana minket, holott a Hólyagcirkusz előadásai „szépirodalmi és nem csak irodalmi szövegek alapján születnek meg, amelyeket az alkotók nem ’bemutatnak’, hanem szabadon felhasználnak.” (Miklós) Azonban a Don Cristóbal pályázat esetében „a Lorca-szövegeket Danyil Harmsz írásaival és a saját szövegeikkel egészítették ki a színészek. De a darab magja Cristóbal és Rosita tragikomédiájának története. Ezt, ha elhallgatva, kerülő úton, játékosan, de mégiscsak elmesélik.” (Sebők) Miklós Melánia a két, látszólag összeegyeztethetlen szövegvilág egymáshoz kapcsolásában mélyebb értelmet fedez fel: „a Don Cristóbal és Dona Rosita-történet eljátszásának történetébe etűdszerűen beépülő jelenetek Harmsz-idézetei adják az előadás kulcsát. Egyrészt abszurditásukkal erősítik az antiszínház-jelleget és az önreflexivitást… Másrészt ezek a szövegrészek kiemelik és továbbértelmezik a García Lorca-szöveg líraiságát.” (Még egy adalék az önreflexióhoz: Sebők Borbála írásából kiderül, hogy a furcsa és árulkodó cím „a magyar színházi helyzetre utal, hogy az egy évvel korábban beadott pályázat köti az alkotót: ha egyszer a Don Cristóbalra pályáztak, akkor azt kell megcsinálniuk.”)

Nem véletlen, hogy az iménti kérdésünkre még mindig nem érkezett egyértelmű válasz, ugyanis ezen a színpadon egyértelműen és diadalmasan a SEMMI történik. „Mert mi történik, ha nem történik semmi? Nézünk egy előadást, amelyen sírunk vagy nevetünk. És mi történik, ha SEMMI történik? Akkor azt is látjuk, hogy az EGÉSZ abszurditás, a színházi működés ’leleplezésében’ pedig a létezés esetlegessége tükröződik: az életben is folyton ki-be húzzák előttünk a függönyöket, ’véletlenszerűen’ kapunk szerepet, forgatókönyvszerűek, behelyettesíthetőek a történetek.” (Miklós)

Szabó Domokos és Tóth Evelin (A képek forrása: holyagcirkusz.hu)

A színpadi helyzettel való szüntelen kacérkodást tovább árnyalja a cirkusz megidézése. Az előadás „cirkuszi elven működik, epizodikus szerkesztésű. Különböző számok követik egymást, amelyek lényege a feszültség fenntartása… A Don Cristóbal attrakciói erősek, ironikusak.” Erre jó példa Rácz Attila saját történetmesélésébe belealvó figurája, ami valódi antiattrakció, „válogatott kínzás, türelempróba, a cirkuszi lét teljes kifordítása” Sebők Borbála szerint. A zenei szerkesztés szintén a társulat hagyományainak része: „Az előadások dramaturgiáját… a zene, a zeneiség szervezi. Ez általában fontosabb szerepet játszik, mint a szöveges, illetve a ’néma’ részek. Az előadások kompozíciója (a megszólalásmódok keveredését és összefonódását jelző, részben fiktív) zenei műfajok szabályai szerint teremtődik meg.” (Miklós) A Don Cristóbal oktettje a nyolc közreműködőre és az együttjátszásra irányítja a néző figyelmét.

A SEMMI többek között ezektől az elemektől lesz gazdagon árnyalt. Meg a szintén más Hólyagcirkuszos előadásokból jól ismert bábokkal, melyek itt különösen fontos szerephez jutnak: „az egzisztenciális és ontológiai értelemben vett kiszolgáltatottságot fejezi ki az előadásban a bábszerűség, amely a létezés metaforájaként a leglényegibb találkozási pont a García Lorca- és Harmsz-szövegvilágok, valamint az ezeket egymásba fűző előadás között. García Lorca eredetileg bábbohózatnak nevezte művét, Harmsz figurái bábszerűek, akiket félbehajtanak és kidobnak a szemétre”– állítja Miklós Melánia.