Dora nem normális. Legalábbis mindig gyógyszereken élt. Egyszer aztán anyja úgy dönt, állítsák le a gyógyszerezést, hogy Dora ismét normális lehessen. Ami persze nem megy könnyen. És egyébként is: érdemes ebben a világban normálisnak lenni? Normális itt egyáltalán valaki is? URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
Jelenetek az előadásból |
Lukas Bärfuss tucatnyi nyelvre lefordított, több országban sikerrel játszott darabját sajnos nem állt módomban elolvasni – ám a Rakpart Szabad Úszóművek előadásában egyszerű, ismerős alapanyagokból előállított történetnek érződik. Adott a kívülről érkező (jelen esetben: zavart elméjű) főszereplő, akinek be kellene illeszkednie a köznapi, egészségesnek tartott világba. A világról azonban kiderül, hogy cseppet sem egészséges: a Dorában a végletesen egocentrikus szereplők mindegyikét szexuális zavarok, elfojtások, aberrációk jellemzik. Nemcsak a szülőket, akik köznapi énjükből kivetkezve randevúznak egymással (igaz, a kanapén túlsúlyosan terpeszkedő köznapi én sem annyira vonzó), hanem a többieket: a parfümökkel házaló, minden érzelmi megnyilvánulásra képtelen ügynököt, a Dorát minden férfitól – nem minden hátsó gondolat nélkül – óvni kívánó főnököt, vagy éppen a sajátos szexuális felvilágosítással szolgáló orvost. A gyógyszerek kábulatából eszmélő lány mindenkibe próbál kapaszkodni, de leginkább a szüzességét elvevő ügynökhöz ragaszkodik. Eközben persze puszta lényével, őrülten őszinte (az elfojtásokat, elhallgatott aberrációkat kibeszélő) mondataival is provokálja környezetét, mígnem mindenki belátja, tévedés volt Dora életre ébresztése, s természetesen sikerül is mindenkit megnyugtató, „normális” elintézési módot találni.
A történet ugyan az alapsémák mentén mozog, s első hallásra meglehetősen közhelyesnek tűnik, de elvben megteremti annak lehetőségét, hogy az egészségesnek mondott világ betegsége valóban provokatívan karikírozva, harsányan, dühödten, egyszóval ne a sémák mentén bontakozzon ki. Ha a szöveg egésze nem is, de néhány metszően ironikus, már-már cinikus humorban pácolt jelenet, dialógus alighanem segítené ezt. Ám a Réthly Attila rendezte előadás óvatosabbnak, visszafogottabbnak tűnik a kelleténél. Leginkább a határozott, karakteres, szigorú következetességgel alkalmazott forma hiányzik belőle. Valószínűnek gondolom, hogy a történet banalitását, a sémák közhelyességét vagy valami gyilkos humorban pácolt, erősen provokatív hipernaturalizmus, vagy egy következetesen stilizáló, a reálszituációkat elemelő, szárazan ironikus, frappáns rendezői ötletekből épülő, finoman teátrális játékmód tudná feledtetni. Előbbi a Sirály szűkös terében nyilvánvalóan megvalósíthatatlan, utóbbi azonban működhetne – ám ebbe az irányba legfeljebb tapogatózik az előadás. Egyes jelenetek szinte a pszichológiai realizmus eszköztárából merítenek, másutt az alaptónustól meglehetősen eltérő abszurd humor üti fel fejét, néhol mintha egyenesen egy dokumentumdráma patentjei feleselnének kabaré ízű poénokkal. Meglehet, az eklektika koncepcionális döntés következménye, ám eredményre nemigen vezet: a szöveg didaxisa megmarad, a játék tempója viszont meglehetősen szakadozottá válik.
Márton Eszter, Sipos Eszter és Trócsányi Gergő |
A stiláris és minőségi eltérések a színészi játékra is érvényesek. Az Anya szerepében Márton Eszter csak nagyon finoman karikíroz, s roppant precízen keveri ki a gyermekét egy bizonyos pontig szerető, óvó asszony alakját – határozottan megadva a játék alaptónusát. Más úton jár Trócsányi Gergő, aki hagyja működni sajátos, színpadon is igen érdekes színészi alkatát: ez a nagydarab, a kanapén szinte szétfolyó, kedvesen részvétlen Apa-szörny mintha nem is hús-vér alak lenne, hanem a kedélyesen embertelen világ érzéki kivetülése. Róbert Gábor amúgy korrekt alakításából éppen ez a mozzanat marad ki: az Orvos pragmatikus amoralitása a realisztikus tartományban is értelmezhető magánügy marad (vö. minden pszichológus gyogyós kicsit), nem mutat túl önmagán. Tóth Richárd a másik véglet: ő az első pillanattól kezdve annyira erősen „lejelzi” Dora csábítójának piti aljasságát, hogy ezáltal válik köznapian érdektelenné a figura. A lány bájai iránt szintén nem érzéketlen zöldségest Czene Csaba a Besenyő családból – ki tudja miért – idekerült hangsúlyokkal és hanglejtéssel játssza, az ő anyját alakító Melis László pedig igyekszik ugyan jelentésesen komoly maradni, de a jelentés így is hiányzik a nemcseréből.
Fotó: Hektor (Forrás: PORT.hu – Sirály) |
Doraként Sipos Eszter egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben. Egyfelől ő függetlenítheti magát attól, ami körülötte történik, hiszen jelenetről jelenetre kell kibontania a normálisan abnormális lány alakját, s a figura felépítését az egymást követő jelenetek tónusváltásai nemigen befolyásolják. És a színésznő igen tehetségesen mixeli az elmegyógyászati kóreset tüneteit a társadalmon kívüli „vadlány” sémájával, sőt, a figurát még egyéni hangokkal is gazdagítani tudja. Másrészt a közhely most is érvényes: elmebeteg nemigen állítható dráma, illetve előadás hősének. Dora alakja éppen a többiek alkotta világ fénytörésében nyerheti el a maga jelentőségét. S ha ez a világ kevéssé kontúros, elmosódott, banális, akkor maga a címszereplő sem tud valóban eredeti, izgalmas, gazdag figuraként létezni a színen. Túl sokat így az előadás sem tud mondani; Réthly Attila rendezése egy-egy sikerültebb jelenetében inkább csak jelzi egy másik, a reáliák tartományából határozottabban kilépő, bátrabb, invenciózusabb, jelentékenyebb produkció lehetőségét.
Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a
POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!
Előfizetek
