A produkciónak számos erénye volt, melyek közül néhányat az alábbiakban ecsetelni próbálunk; a legnagyobb dicséret azonban, amit elmondhatunk róla, a mű szellemének magabiztos felidézése: ebben az előadásban Richard Strauss nemcsak vérbeli vígoperaszerzőnek, hanem mély és úgyszólván zseniális komponistának is bizonyul.
 Jelenetek az előadásból |
A darab alapötlete – egy komoly opera és egy zenei bohózat, harlekinád egyetlen előadássá történő teleszkopálása egy hóbortos arisztokrata utasítására – mindenesetre képtelenségében is ragyogó. Sőt, korát megelőző gondolat, és a különböző, természetük szerint egymástól idegen koordinátarendszerek egymásba hatolásából adódó komikus és elgondolkodtató helyzetek sorát Strauss virtuóz módon használja ki.
Ezt a bolondos, de magával ragadó darabot adja elő a szlovák társulat magától értetődő eleganciával és kitűnő ritmusban, ráadásul igazi bécsi szellemben. Mert, hogy el ne feledjük, az elő- vagy keretjáték helyszíne egy bécsi arisztokrata szalonja – éppen ezen a jogon (no meg bécsi librettistája, Hugo von Hofmannsthal révén) kerülhetett be (szerencsére) az Ariadne az idei Operafesztivál műsorába. Ebben a szalonban pedig tőrőlmetszett bécsi figurák sürögnek-forognak. Pozsony persze többé-kevésbé mindig Bécs elővárosának számított; a szereplők mindenesetre anyanyelvi szinten bécsiek (s német kiejtésük is mintaszerű).
Az előadás egyetlen komolyabb hiányossága a zenekar egyenetlen hangzása volt, ez azonban valószínűleg teljes mértékig a helyszín, a miskolci színház rossz akusztikájának tudható be – az én helyemről például a kürtöket úgy háromszoros hangerővel lehetett hallani. Egyebekben – apróbb megingásoktól eltekintve – a zenekar is kitűnően látta el feladatát.
Az előjáték első szakaszának középpontjában a „komoly tárgyú” opera érdekeltjeinek, a Zenetanárnak, a Zeneszerzőnek és a Primadonnának a reakciói állnak a művükkel szemben elkövetendő „merénylet” hallatán. A kezdeti teljes elutasítást követően a Zenetanárt (František Ďuriač) a józan kompromisszum, a Zeneszerzőt (Denisa Hamarová) az érzelmi befolyásolhatóság, míg a Primadonnát (Maida Hundeling) a változatlan idegenkedés jellemzi. Mindhárman remekül játszanak; Hamarová lubickol a nadrágszerepben, finom humorral és jó pszichológiai érzékkel formálja meg a narcisztikus ifjú titánt, egyszersmind pedig kiváló drámai szopránnak bizonyul. Maida Hundeling valóságos hangi nagyágyú, különösen közép- és mély regisztere lenyűgöző és érzéki. Hatalmas fortissimói egyszer-egyszer torzulásba hajlanak; de már itt, amikor még távol vagyunk az operabetét tragikus és súlyos Ariadnéjától, sértett Primadonnaként is felsejlik kivételes énekesi kalibere.
Közben persze feltűnik az ellenprodukció stábja, élén az egyszerű és könnyűvérű Zerbinettával. A darab egyik legnagyobb értéke éppen Zerbinetta – színleg – egyszerű figurájának árnyalt és szeretetteli ábrázolása. A filigrán Ľubica Vargicová elképesztő intenzitással és ritka empátiával játssza: elhisszük neki a díva exhibicionizmusát csakúgy, mint derűs szeretetreméltóságát és segítőkészségét. Komolyra a Zeneszerző megvigasztalásának kísérletével fordul a dolog. Hiába, hogy tudjuk: a terápiás célzatú flörtölés csak a Zeneszerző/Hamarová kamaszos fantáziájában magasztosul sírig tartó szerelemmé, duettjük szinte az elviselhetetlenség határáig telítve van az érzékiség magasfeszültségével; operaszínpadon ritkán láthatunk ennyire intenzív és kidolgozott színészi játékot.
 A képek forrása: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál |
De az előjáték egyértelmű középpontjává Zerbinetta csak ezután válik, midőn commedia dell’arte-csapata, majd az egész faramuci helyzet talpraesett irányítójaként is bemutatkozik, és főleg nagyjelenete nyomán, amelyben Vargicová feladja a leckét minden idők Zerbinetta-énekeseinek. A hatalmas teherbírást és énekesi akrobatikát követelő szám olyan erőlködés nélküli, magától értetődő könnyedséggel történő előadását nyújtja, amilyet a figura természete megkövetel. Ez a jelenet az előadás egyik csúcspontja; s mellette itt csak futólag említhetjük az előjáték további, jobbnál jobb kabinetalakításait: Alfred Werner Udvarmesterét, Juraj Peter mulatságos, dialektusban beszélő Lakáját, Igor Pasek énekesi teljesítményként egészen kiváló Táncmesterét vagy Mikuláš Doboš remekbeszabott és mulatságos Parókakészítőjét.
Az előjáték kavalkádja után a betétopera tempója erősen lelassul, néhány komoly, illetve kevésbé komoly nagyjelenetre szélesedik. A Primadonnának itt adatik meg a jutalomjáték, a magára hagyott, halálra készülő Ariadne monológja. Maida Hundeling remekül felépített jelenetet és hiteles figurát formál meg, fenomenális hangját minden öncélúság nélkül állítva a zenei jellemzés szolgálatába. Az Ariadnét vigasztaló mitológiai hölgyek szerepében Andrea Čajová, Monika Fabianová és Eva Šeniglová ragyogó tercettet alkot. Ezt ellenpontozza Zerbinetta és partnerei frivol szerelmi jelenete, amelynek során Pavol Remenár, Ivan Ožvát, Martin Malachovský és Ondrej Šaling remek énekesi és mozgáskultúráról tesz tanúbizonyságot; feltűnő itt is a zene és mozgás kidolgozottsága, fegyelme és harmóniája; ez a legkönnyedebb jelenet kívánhatta meg az egész operában a legsokoldalúbb és legprecízebb felkészülést.
Ám még ezt követően is tartogat az előadás kellemes meglepetést: Bacchus szerepében Jan Vacík, akinek az előjátékban csupán rövid mellékszerep jut, most – hősszerelmesként – hangilag és színészileg is egészen elsőrangú teljesítményt nyújt, s a wagneri lélegzetű szerelmi jelenetben el tudja hitetni, hogy a makacs, szinte derűs elszántsággal a túlvilágra készülő Ariadnét Bacchus el tudja tántorítani szándékától. Így azután az opera végén mindenki boldog – de bizonyára a néző a legboldogabb.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Molnár Szabolcs: Pozsonyi csoda
"Igyekszem vigyázni a hangomra…" / Csák Balázs interjúja Ľubica Vargicová szopránnal
Koltai Tamás: Klasszikus keretben