 Jelenet Rimszkij-Korszakov egyfelvonásosából |
Ne szépítsük: Puskin szörnyű bűnt követett el, amikor 1832-ben írt nagyszerű kis egyfelvonásosában egyértelműen azt állította, hogy Mozartot bécsi pályatársa, az olasz zeneszerző, Antonio Salieri mérgezte meg. Persze igazolható ez a nagy orosz romantikus világképével, amelyben a középszer mindig gyilkos indulatokkal viseltetik a kiválasztott zseni iránt. Mindamellett mára, a borzasztó pletykát egyértelműen cáfoló kutatások fényében a dramolett süllyesztőbe került volna, ha Puskin zsenije nem haladta volna meg fényévekkel ezt a voltaképpen pitiáner és pusztán kriminalisztikai problematikát. (Hogy a közönség mégis bedől ennek, azt többek között Forman filmjének enormis sikere bizonyítja.) Mert hát sokkal többről van itt szó, mint a kismester irigységéről, hiszen a darabban Salieri nagyon is gazdagon jellemzett, intellektuálisan és emberileg korántsem elhanyagolható mitugrász. Vagyis Puskin mélyebbre látott, hiszen pontosan érezte-tudta, mit jelent egy ekkora bűntett, és azt is felvázolta, mi motiválhatta azt. Félelmetesen átgondolt szituációérzéke szerint Salieri ugyanis mintegy óvja Mozartot és a művészetet – önmagától, azaz Mozarttól. Salieri merő jóindulatból cselekszik, mert úgy véli, Mozart legnagyobb ellensége nem más, mint a saját személyisége, azaz természeti naivitással viselt és ezért teljesen öntudatlan zsenialitása. „Mozart, te nem vagy méltó magadhoz!” – mondja pályatársának, aki képes arra, hogy viccből a Don Giovanni egy részletét egy vak hegedűssel nyekeregtesse el Salierinek. Salieri bezzeg megbecsüli a maga műveit, és képtelen felfogni, hogy Mozart hogyan ironizál önnön zsenije felett. „Isten vagy, fiam / S magad nem is tudsz róla – én igen!” (Gáspár Endre fordítása). Salieri tehát moralista, és nem érti, hogy a művészetben más erkölcsiség uralkodik, ha ugyan létezik ilyen egyáltalán.
Van valami sátáni irónia Puskinnak ebben a problémafelvetésében, ugyanakkor a morális vaskalaposság által Salieri motiváltsága még komolyabbá, még emberibbé válik. Különösen akkor, amikor rájön, hogy „lángész s gonosztett nem férhet össze”. És még ördögibbé, szinte abszurddá válik az irónia, amikor e megfontolás ellenére Salieri mégis elköveti a gaztettet, ekként cáfolva a mondás igazát, hiszen önmagát nem képes csakis zseniként nézni. Ha zseni vagyok, nem követhetem el a rémtettet, gondolja Puskin szerint Salieri. De mivel mégis elkövettem, nem igaz az aforizma, hiszen én kétségtelenül zseni vagyok.
Remek, szellemes helyzet, de talán még nem lenne elég egy nagy színházi előadáshoz. Dmitrij Bertman tudja ezt, és a darab végén egy Puskinhoz méltóan sátáni ötlettel teszi valóban sokértelművé ezt az egyébként is remek kis drámát. Mozart ugyanis – aki a moszkvaiak előadásában egy túlmozgásos kamaszra emlékeztetett – megkeveri az asztalra készített boros poharakat, így aztán a végén már senki (beleértve a nézőt is) sem tudja, hogy melyik is tartalmazza a mérget. Ugyanakkor Bertman ezzel az ötletével egy pillanatra sem erőszakolja meg az eredeti drámát, hiszen abban sem látjuk a nyílt színen Mozart halálát: a Puskin-féle színi utasítás szerint, a zeneszerző kijelenti, hogy fáradt, és hazamegy aludni. Ezután távozik a színről. Ám Bertmannál Mozart a színpadon marad, felhörpinti az egyik pohár bort, a zongorára fekszik, és úgy alszik el. És ekkor Salieri, aki persze nem tudja, hogy mérget iszik-e vagy tiszta bort, mégis felhajtja a rámaradt poharat, kockáztatva ezzel a saját életét. Salieri a maga módján nagy, sokat kockáztató és vállaló ember lesz ebben a rendezésben.
Ezt a finom kamaradarabot káprázatosan adta elő a két énekes művész. Vasily Efimov Mozart szerepében bemutatta már a Luluban is megcsodált hihetetlen mozgáskultúráját, Andrey Serov mint Salieri elsősorban hatalmas, tőrőlmetszetten oroszos basszusával és pszichológiailag mélyen hiteles szerepformálásával excellált. Konstantin Chudovsky remekül vezette a szépen és ihletetten muzsikáló zenekart.
 Jelenet Mozart gyermekkori operájából (A Képek forrása: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál) |
A kényszerűen elhúzódott szünet után, este fél tizenegy körül mindenki kíváncsian és talán kissé tamáskodva várta, hogyan lehet ezután bármit is mondani. Ám az 1767. május 13-án bemutatott, a salzburgi egyetem évzárójára komponált darab Bertman zseniális megoldásai révén amolyan szatírjátékként funkcionált Rimszkij-Korszakov sötét drámája után. A rendező számára nyilvánvaló volt, hogy eredeti formájában Mozart korai műve élvezhetetlen, ezért előadhatatlan manapság. Ezért egy fantasztikus huszárvásással mintegy a harmadára húzta a zenét és a szöveget, és a salzburgi bencés gimnázium helyett egy orosz vidéki kúriára, Turgenyev vagy Csehov drámáinak 19. századi miliőjébe helyezte a színjátékot. Vagyis nem kevesebbet tett, minthogy létrehozott egy eddig nem létező orosz drámát, plusz – mintegy fából vaskarikaként – az előadással bemutatta, miért nem lehet előadni eredeti formájában a gyermek Mozart művét. A meghökkentő, hogy az elképzelés abszolút hibátlanul és mélyértelműen működött. Láttuk a karmesterpálca helyett mutatópálcával dirigáló tanárnőt (Viktoria Unguryanu), láttuk a falun összejött és unalmában régi ókori történetek elmesélésével foglalkozó családot, az apát, anyát, a bakfisokat. Az így keletkezett kis zenedrámát csodálatosan éneklő és játszó művészek vitték sikerre. Mivel mindenki egyformán nagyszerűt nyújtott, külön értékelés helyett álljanak itt neveik: Maria Andreeva, Marina Kalinina, Dmitry Khomorov, Ksenia Vyzanikova, Alexandra Kovalevich. Az előadás után pedig Dmitrij Bertman nevét beírtam korunk legszellemesebb, lehetetlent nem ismerő operarendezői közé.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.