Természetesen egy – a kisebb, de dinamikus, markáns és többarcú kiadók közé tartozó – könyves műhely esztétikai és világképi elköteleződéseit, értékorientációit nem könnyű behatárolni. A PONT „epikai szekciójáról” azonban azt mondhatjuk: az analitikus próza történelmi-társadalmi érdeklődésű, a hagyományos történetmondást újabb alakzataiban megbecsülő, a kísérletezéstől nem idegenkedő ideák jellemzik. Ezt igencsak különböző, generációsan is máshová tartozó nevek és művek alapján állíthatjuk. Többek között Mészöly Miklós, Szávai Géza, Benedek Szabolcs kötetei olvastán rajzolódik ki az a kvalitás- és formáláselv, amelyet az imént pár szóval bemutattunk.
Albert Gábor életműsorozatának közrebocsátása a kiadó egyik reprezentatív vállalkozása. A munkásságát hatvanadik életéve táján újragondoló, magasabb szintre emelő és a korábbinál sokkal termékenyebbé váló (idén nyolcvanadik születésnapját ünneplő) szerző régebbi írásait mostanában olyan kecses gyűjteményekbe rendezi, amelyektől eléggé elszoktunk a hazai könyvpiacon. Az Ezüst óriás is mindössze hat elbeszélést tartalmaz, alig százhúsz oldalon. Szimbolikus címadáshoz egyértelműen a kiválasztott novella kínálkozott a másik öttel (Egy lakodalom végelszámolása, Kézről kézre, Aki a pirosnadrágot is levágta, Koronakulák, A sarokba nem megyek) szemben. Ez az író leglíraibb (és bölcselgő) megszólalása a kötetben, jelképessége viszont szerényen átlagos töltésű, és a szöveghez illesztve szükség van A. E. Brehm Az állatok világa című rendszerezéséből vett angolna „címszóra”, hogy a szövegbeli beszélő azonosítása biztonságosan végbemenjen. Írástechnikai zökkenőt, hiányosságot elfedő szakmai fogás, régebben modernnek számító eljárás egyébként nemigen szeplőzi Albert kisprózáját (az utolsó textus [A] és [B], Események – Nosztalgiák osztása külsőséges némiképp).
A novellák nem témájuk szerinti szoros időrendben, hanem a sugallatosabb belső logika nyomvonalán követik egymást. Az Egy lakodalom végelszámolása akár Nagy László klasszikus költeményének, a Menyegzőnek visszafogottabb epikai párdarabjaként is felfogható. Töményen nyújtja Albert Gábor erényeit: a minden tekintetben aggályosan érvényesített, a műalkotás törvényein belüli igazmondó precizitást és a szóhasználat, mondatalakítás, zenei nyelvtan választékosságát, az előtérbe hozott és aprólékosan ábrázolt, kis horderejű események mögötti nagyobb, lényegszerűbb összefüggéseket.
A Kézről kézre második világháborús tematikája az író történelmi éleslátásának és figuraismeretének tanújele, az Aki a pirosnadrágot is levágta a regulázott anekdotikusság térnyerése, regényre elegendő anyaggal. Az egyes szám első személyben életösszegzést végző történetmondó, a neki kedves Alföldről az őt „becsapó” Dunántúlra szakadt pedagógus, méhész (mindkét meghatározó tevékenysége többet jelent önmagánál) egy alapvetően tisztességes és nem sikertelen pálya vége felé tőle meglepő szkeptikussággal úgy fogalmaz: „…az ember ugyanaz, mint a veréb vagy a fű: az utódját felneveli, aztán elpusztul. Hogy eközben valaki miniszterelnök vagy cipészinas, az egyre megy”. Albert Gábor mintha maga is vitatkozna hőse summázatával, hiszen ennek a (még nevében is hétköznapi, a Szabó nevűekkel össze-összetévesztett) Baloghnak a sorsa, törekvései, elképzelései, konzekvenciái az idézetben jelzettnél tudatosabb, jóval magasabb minőségű emberutat takarnak. Persze hogy a „végelszámolt” lakodalom ifjú férje és a fogpótlás bajmolódásával elfoglalt asszonykája nem veréb vagy fű módjára élnek-e majd egymás mellett s miként nevelik gyermekeiket, az más kérdés.
Az ellenségnek kikiáltott „koronakulák” önvallomása az ún. magnós próza oldalágáról is eredhet: történelmi hosszmetszet, 1892-ben született, 1980-ban visszatekintő narrátorral. A sarokba nem megyek többek között az esküvőmotívumot is visszajátszatja, keretességet ad a feszes gyűjteménynek, s kétségtelenül a könyv legbátrabban sík- és szemszögváltogató írása.
Albert Gábor ma már másképp ír, mint e novellák születése idején: strukturáltabban, szálkásabban, fokozott kérdező intenzitással, antropológiai összefüggéseket keresve. Az Ezüst óriás a kiteljesedett életmű „előtörténetét” dokumentálja, egy önmagán túlnövő mikrovilág erős kontextusaival.