Stephane Grappelli, Didier Lockwood és Jean-Luc Ponty a dzsessz hegedülés nagy francia ikonjai. Különböző generációk képviselői, de mindhárman stílusteremtők, pontosabban Grappellitől Lockwoodig, Pontyt közrefogva hatottak egymásra, és lényegében közösen ismertették el a dzsesszben teljes jogú hangszerként a hegedűt. Hozzám Grappelli áll legközelebb, a hagyományosnak tekinthető és mindenekelőtt a némi cigányos ízzel fűszerezett akusztikus dzsessz volt az ő világa, míg a többiek a fúzió területén alkottak megkerülhetetlent. Abban azonban már a koncert előtt biztos voltam, hogy Ponty lemezekről megismert briliáns hangszerkezelése élőben vonzó szenvedélyekkel is megtelik majd.
 Jean-Luc Ponty |
Játékán egyértelműen hallatszik a klasszikus pallérozottság, bármely világhíres szimfonikus zenekar első szólamába könnyűszerrel beférne ma is. A Párizsi Konzervatórium után mégis a dzsessz felé fordította tekintetét, ahol először megpróbálkozott a klarinéttal és a szaxofonnal is. Majd a hadsereg után, huszonévesen a Grappellivel és a dán Svend Amundsennel létrehozott Violin Summit hegedű trióval turnézta körbe Európát, míg nem találkozott Frank Zappával és George Duke-kal; velük a közös koncertezés mellett lemezeket is készített. 1970-ben megalapította a Jean-Luc Ponty Experience-t, ahonnan már sztárként hívta McLaughlin a Mahavishnuba 1974-ben: a dzsesszrock és a fúziós dzsessz egyik alapzenekara Pontyval vált igazi supergrouppá. A zenekar felbomlásával 1976 után Ponty kizárólag szóló-projektjeivel kezdett foglalkozni, gyakran játszik afrikai zenészekkel, és ma visszatekintve láthatjuk, hogy a Mahavishnu hagyatékát egyedül ő gondozza tovább: McLaughlin, Billy Cobham, Jan Hammer, Jonas Hellborg és a többiek egészen más irányokba kanyarodtak.
 Guy Akwa Nsangué (A szerző felvételei) |
Pécsre utolsó stúdióalbumát hozta, a 2007-ben megjelent The Acatama Experience-t, amely csak apropója volt annak, hogy legsikeresebb számait és egy Thelonious Monk-szerzeményt is eljátsszon kvartettjével. Ponty kiváló zenészeket választott maga mellé (William Lecomte zongora, Guy Akwa Nsangué basszusgitár, Damien Schmitt dob); ahogy a számok között elmondta, már hosszabb ideje játszik velük, és ez az összeszokottságon hallatszott is; sőt a szólók úgy következtek egymás után, hogy azok kiindulópontjai visszautaltak a többiekre. Aki hallott már dzsesszhegedűt, tudja, hogy a klasszikus zenei natúr hangzás itt nem létezik, a hangszerre erősített hangszedő nem képes a fatest gyönyörű zengését visszaadni. Vannak persze olyan dzsesszhegedűsök, akik ezért pick up nélkül játszanak, Ponty soundját azonban minden elemében áthatja az elektronika, játéktechnikáját ehhez a kissé módosult hangzáshoz fejlesztette ki. Portamentált stílusa könnyen felismerhető az egymásba hajló hangokról, amely még jobban kidomborodik, mikor híres, kékszínű, öthúros hegedűjén (a g-húr alatt még egy c-húr is van) játszik: ezen az estén csak az egyik számban használta. Az előadói nagyságot mutatja, hogy a többiek hozzá hasonlóan fontos szerepet játszanak, mindenkinek jutott kiadós szóló, esetenként teljes számok parádés vezérszólamát játszotta a kameruni basszusgitáros, Guy Akwa Nsangué. Egyedül a koncert aranymetszésében elhelyezett, minimalista motívumból induló, klasszikus Ponty-dallamokat feldolgozó hegedűszóló jelezte, ki miatt telt meg az Uránia Mozi.
A másfél órás koncerten a leghíresebb, 1977-es Enigmatic Ocean albumról is meghallgathattuk a The Stuggle of the Turtle to the Sea című szerzemény egyik tételét, de a téma újragondolt előadása miatt korántsem tűnt múltidézésnek a visszatekintés. A Monk’s Mood talán visszhangosabbra és szentimentálisabba sikeredett annál, ahogy egy Monk-darabot az ember elképzel, de összességében a koncert után senkinek nem juthatott eszébe kárpótlásért kopogtatni a pénztár ablakánál.