 Jelenetképek az előadásból |
A Gödör indusztriális hangulatú színházcsarnoka telitalálat a tér- illetve videó-installációt koreográfiával összefűző darabhoz. Egységbe fűzésről azonban nem beszélhetünk. A színpad bal hátsó részébe rendezett, négy test felfüggesztésére alkalmas – a Kóma című thrillerben a szervbank agyhalottjait hasonlóképp tároló – kengyel-konstrukció többnyire csak látványos atmoszféraképző elem marad, akárcsak a felfüggesztett lányok játéktéren túli, jobb hátsó falra vetített s az egész előadás alatt látható képmása. Nyilvánvaló, hogy a koreográfus ennél mélyebb értelmet szánt a közönségnek odavetett jeleknek.
Biztosan oka van annak is, hogy a táncosnők a kezdő képen (majd később a vetítetten) buddhista szerzetesek leplére emlékeztető ruhában függnek a magasban, fejükön fura szerkezettel, vagy hogy az épp szólót táncoló képe hátul a falon remegni kezd, s egyáltalán, hogy az előadásban nők szerepelnek. Mintha a női agyat térképezné Zambrzyczki Ádám. De mindezt olyan alacsony hatásfokon integrálja és hozza működésbe, hogy a darab a közvetlen vizsgálódás helyett, a fenti dekorációk védelmében, epikus felépítettséggel elmesélni, ábrázolni kezd, aminek az eredménye egy – igaz, valamelyest megformált – massza.
Az első pillanat beemeli az előadásba az idővel űzött játékot. A kezdőképen Jantner Emese a koromfekete színpadból téglalapnyi fénymetszetben, pohárral a kezében hátrál, végül székre ül. Mintha filmkockák peregnének előttünk visszafelé, lassítva. A kétszer is megismételt jelenet a közbeékelt, vágásszerű sötétséggel flash-backes dramaturgiai ívet alapoz meg, de az erre felhúzott falakat az említett dekorelemek nem tudják megtámasztani. Jobb, ha a körítés helyett a szépen kidolgozott táncrészletekre figyelünk, melyek azonban inkább hatnak látványos betétként az érzékelésről és a jelenlétről gondolati prekoncepciókat dramatizálni igyekvő koreográfiában, mint önálló kifejezési formaként, nyelvként.
Kopeczny Kata, Nemes Zsófia, Sebestyén Tímea és Szenczi Fruzsina az apróbb bizonytalanságok ellenére becsülettel teljesítenek, még ha a relaxált lassúság, a mozdulatívek, a testtengely körüli elcsavarások, a spirálok nem is illeszkednek egyformán az alkatukhoz. Talán ez az egyik oka, hogy a mozgássorok esztétikai „eltáncolásán” felül ritkán jelenik meg a tiszta – a mozdulatok értéséből születő, a homályos tartalmi alapkoncepciót felülírni képes – jelentés. A lassú, meditatív, nagy összpontosítást igénylő mozdulatsorok szertartásossága a dobolásszerű zenével egy belső, elzárt dimenzióba, valamiféle beavatódás felé mutathatna, ha a táncban elmesélt, allegorikus érzékelés-példázat nem haladna szemben a tiszta tánc felé vonzó erőkkel. Zambrzyczki jeleket hagy az értelmezés, az értelmünk számára ahelyett, hogy bízna az érzékelésünkben.
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Ilyen túlhangsúlyozott, dramaturgiai csúcspontként funkcionáló jelzőkaró a „vízfacsarós jelenet”. A kezükben egy-egy pohár vízzel egymás mellé álló öt szereplő sorban megissza a pohár tartalmát, majd a láthatatlanul markukban tartott szivacsból vizet préselnek ki. Kivétel az utolsónak maradó Jantner, akiből homok szitál elő. Magasra dobott szimbolikus labda – kár, hogy a figyelem túlzott ráirányítása révén mégsem sikerül vele bármit kezdeni.
Bár hangulatában teljesen kilóg a darab egészéből, egy remek jelenet mégis odakerült a darab végére: a felfüggesztett zsinórzatba gabalyodó Jantner sajátos, egyszerre civil, egyszerre színpadi vergődése, melyben tragikus alakjával egyszerre önmaga paródiáját is festi. Mintha egy pillanatra a Tanítvány Passive-ja párbeszédbe kezdene a Mester (Frenák Pál) InTime-jával. Félig telve a pohár…