Jelenetek az előadásból

A Színművészeti Egyetem negyedikes zenésszínész–osztálya most néhány többé–kevésbé ügyes megoldással, friss, illetve újrahasznosított ötlettel csatlakozott az Eisemann–operett kemény kézzel modernizált előadásainak sorához. Némi jóindulattal, a Bástyasétány 77 hervadatlan aktualitását körvonalazták már a bemutatót megelőző percek is: az egyszerre két igénylőcsoport számára is kiutalt romos ház történetét ugyanis a székfoglaló nevű gyermekjáték vérre menő változata előzte meg, melynek eredményeképpen az ülőhelyre aspiráló jegytulajdonosok közül az aktív és volt színigazgatók, az ismerősök és más egyenlőbbek ülő testhelyzetben, míg a kevésbé szerencsések állva tekinthettek a szőrmentén a protekció témáját is érintő előadás elébe.

Baróti Géza, valamint a nézőtéren jelen lévő Dalos László 1957–es librettóját már eddigelé is jócskán átszabták a különböző feldolgozások, s így tett Lőkös Ildikó is, amikor jelen idejű csatározássá jelenetezte a felújítandó várbéli ház birtoklásáért küzdő három fiú és három lány sztoriját. A nagyvonalú házkiutalásból (amely köztünk szólva 1957–ben éppúgy nem volt életszerű, mint 2009–ben) pályázat lett, míg az aktatologató bürokrata Patkó figurája “szerencsére” fél évszázad múltán is változtatás nélkül időszerű maradt, nem úgy,

mint Feri bácsi, a kedélyes öreg kőművesmester, aki már réges–régen kihullott a szereplők sorából. Bekerült ellenben Ványa Durnyenkov az Ukrainstuctingtól (Bakos Kis Gábor), ami Valló Péter Radnótibeli rendezését, s abból is Szombathy Gyula mobiljába szlávosan povedáló vállalkozóját idézte. Akárcsak a Radnótiban, úgy Huszti Péter osztályfőnöki rendezésében is az üres színpadnak énekelte a professzor–papa (Horváth Andor), hogy “jólesik a légyott este a Ruszwurmnál”, s itt is felhangzott egy rapszám, igaz, nem Patkó, hanem a három kislány (Mózes Anita, Hajdú Melinda, Trokán Anna) előadásában. Az előbbi produkció inkább csak visszafogott dicséretet érdemelt, míg a raptrió igazán bravúros volt, s legfeljebb az apasztotta némiképp az elragadtatásunkat, hogy a produkció egy e tájon már eleve pusztán csak parodisztikus formában leledző műfajt parodizált.

A szövegkönyv megfrissítése részben szellemesnek (a kéjsóvár budai jósnő telefonszáma: 06 90 69 69 69), részben kínosnak (“mi szinglik vagyunk, ők meg langyik?”) bizonyult. Ám a legtöbb gondot alighanem az ukrán vállalkozóra kirótt identitásváltások, vagyis előbb mexikói szenyorrá (a figura megkapta a Popocatepetl, ó! eredetileg Patkót illető szólamát), majd nyírségi linkócivá alakulásának értelmezése jelentette a közönség számára.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A zongorakíséret mellett elővezetett Eisemann Mihály-slágerek (mint az Ámor, a szerelmesek cinkosa, vagy az operett címadó indulója) szinte kivétel nélkül élményszerűvé váltak, bár ehhez néha már az is elegendő volt, hogy az előadók felismerhetően körvonalazzák a dallamot, s egyszersmind abszolválják Vári Bertalan szűkös térre tervezett, fokozottan szolid koreográfiáját. Erre mindahány színre lépő képes volt, tekintélyes hányaduk hál’istennek ennél többre is: Hajdú Melinda, Fekete Linda, Fejszés Attila vagy Bakos Kis Gábor például igen kellemes vokális teljesítményt nyújtott. Az osztály megelőző Kundera–produkciójának két főszereplője, Trokán Anna és Csórics Balázs ugyancsak, bár szemüveges párosuk férfitagja ezúttal némiképp túlzásba vitte a stilizált düllesztést.

A bemutató előadás mindenesetre megérdemelt, nagy sikert aratott. A közönség egy része direkte állva tapsolt a lelkes fiataloknak, bár ennek okáról már korábban szót ejtettünk.