A Prae legfontosabb részei mindig is a tematikus összeállítások voltak. Ha végigtekintünk az eddigi 29 kiadványon (a mostani a 35-ös számot viseli, de volt hat duplaszám is), nagy fantáziával és széleskörű érdeklődéssel kiválasztott anyagokat találunk, a sci-fitől a cyberpunkon és a vámpírizmuson át a 2006-os őszi zavargásokig, amelyek nyilván ama állóvizet volnának hivatottak felkavarni. Más kérdés, hogy mennyire párbeszédképesek ezek a próbálkozások. A varázslat– és a kocsma-szám például valószínűleg már középtávon sem érdekes, de születtek emlékezetes darabok is bőven: Greenawayről, Hajas Tiborról, az „obszcén középkorról” (a régiség irodalma a lap profiljának fontos része, hiánypótló projektje – minden számba jut egy fordítás a nyugati irodalmakból, a „Középkor-reneszánsz-kora újkor” rovat szerkesztőinek hála).
Viszonylag nagy port kavart fel a tetszettek volna forradalmat csinálni című gyűjtemény (2005/2.), amely a Prae körkérdésére érkezett válaszokat adta közre arról, volt-e forradalom a magyar irodalomban ’89 óta, és ha igen, akkor miért nem. Ez a dilemma már átvezet a kortárs lírát górcső alá vevő, 2008 novemberében megjelent lapszámhoz. Ugyanis utóbbi válaszol a három éve feltett kérdésre, mégpedig igennel. Öt kiváló tanulmányt olvashatunk, és csak sajnálhatjuk, hogy a szerkesztők nem szűkítették le jobban a tárgykört, hiszen a „kortárs költészet” túlságosan tág téma egy negyven oldalas blokknak. A két legérdekesebb szöveg az ún. fiatal irodalomról szól, maradhattunk volna ennyiben – a kevesebb talán megint több lett volna.
Nem mintha nem lenne jelentéses, hogy L. Varga Péter a magas irodalom részeként kezeli, és kurrens irodalomelméleti szempontok szerint elemzi a Kispál és a Borz dalszövegeit. Szintén fontos gesztus a Németh Zoltáné, aki a posztmodern (?) műfordítási gyakorlatnak a saját és az idegen fogalmait felszámoló tendenciáiról beszél Csehy Zoltán, Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos munkássága kapcsán – ezzel a műfordítást is az irodalomtörténet organikus részének tételezve. Halmai Tamás egy-egy rövid verset elemez Petritől és Váradytól, korrekten, szépen – de ezekből már aligha lehet a kortárs költészet egészére nézve releváns állításokat leszűrni. Annál inkább Kulcsár Szabó Ernő és Bedecs László tanulmányaiból. Kulcsár a nagy kritikai érdeklődést kiváltó Egészrész antológiáról ír: a JAK-füzetek sorozatban, k. kabai lóránt szerkesztésében megjelent, tizenhárom fiatal/pályakezdő költő versei közt válogató könyv nagy kritikai figyelmet élvez, és alapvetően pozitív visszhangot kapott, de az írók együttes fellépésétől való, évszázados hagyományokra visszatekintő húzódozás, és némi zavar is észlelhető (volt). Ilyesfajta lírai mozgolódásra legutóbb a Sárkányfű című egyetemi lap körül induló – Karafiáth Orsolya, Király Levente és Varró Dániel nevével fémjelzett – társaság esetében volt példa, tíz évvel ezelőtt. Így lesz belőlük összehasonlítási alap, és bizony-bizony, Kulcsárnál és Bedecsnél is ők húzzák a rövidebbet. (Csak halkan jegyzem meg, hogy – ízlések ide, ízlések oda – az Egészrész vagy a Telep Csoport szerepét vizsgáló írások ilyen leírásai irodalomtörténeti szemszögből beszélnek, ami mindenképpen sokatmondó.) Kulcsár viszont nemcsak Varróékról mond ítéletet: a „saját obligát nyelvjátékaiba lassan belefásult kortárs költészet – s vele kritikájának költészettörténeti tanácstalansága” – szerinte éppen az Egészrész posztmodernen túli költőinek a teljesítménye által lepleződhet le, „egy nagyon is valós költészettörténeti folyamat” újabb állomásaként, ahol a versbeszéd eltörli „a poetizáltság és a nem-lírai megnyilatkozás retorikája közti különbségeket.” Kétségkívül erős állítások, és akad még belőlük bőven ebben a sűrű és erős szövegben, ahogyan akad vitatható rész is: nem hiszem, hogy az Egészrész verseinek beszédhelyzete „nélkülöz minden emocionális töltetet”, illetve túlzásnak tartom a „70/80-as években született alkotók” poetikájáról tett megállapításokat csak erre a kötetre alapozni – ha ilyen erősek a szempontjaink, válasszunk hozzá saját anyagot. Ezt teszi Bedecs László, aki az irónián túllépő, de határozottan pátosz nélküli komolyság költőinek új kánonját adja, öt nemrég megjelent kötetet elemezve (a névsor: Nemes Z. Márió, k. kabai lóránt, Mestyán Ádám, Győrffy Ákos, Pollágh Péter).
A szépirodalmi rovat üdvös arculatváltáson ment keresztül 2008-ban, jórészt eltűntek a korábban gyakori, kellemkedő nyelvi üresjáratok (mutatóba itt maradt Batári Gábor nem-is-tudom-mije). A versanyag nagyon jó: öröm, hogy vannak kötet nélküli fiatalok (Ayhan Gökhán, Nagy Kata, Sirokai Mátyás, Szabó Marcell), csupa jó verssel, és Kukorelly Endrétől is olvashatunk egy amolyan szokásosat (ez nálam azt jelenti, hogy tudom, mit várhatok, szinte már unom, de a fenének sem tudom nem-szeretni). A Gottfried von Strassburg Tristanját fordító Márton László jegyzetei már-már tanulmány értékűek.
A Moduláció (értsd: tanulmány- és kritikarovat) ismét mutatja, hogy a Prae a magyar (neo)avantgárd értelmezésének fontos fóruma: Dánél Mónika egy szinte teljesen elfelejtett életművet (Bakucz Józsefét) próbál visszaírni a kortárs lírarecepcióba.
Röviden: zajlanak a dolgok a Prae-ben és a fiatal költészetben egyaránt, mindkettőre érdemes odafigyelni. „Róluk szól élet, róluk szól halál; / az olvasó jó ízt, mint kenyérben, talál.” (Tristan. Márton jegyzete: a „kenyér szakrális tartalommal telített jelkép. A háromszor ismételt brôt-tôt rímpár drámai erejét a fordítás nem tudja visszaadni.”)