 Jelenet az előadásból |
A Mars cím nélkül színházi kísérletként egy fontos és izgalmas civilizációs jelenség modellálására vállalkozik. Azt kutatja, hogy miként realizálható médiamanipulált világunk illuzórikussága a színházi tér és idő nagyon is konkrét valóságában. Az információs eszközök adta lehetőségeket felhasználva nem egyszerűen a fikció és valóság, hanem a baudrillard-i értelemben vett hiperrealizmus és valóság határfeszegetésének kortárs színházi lehetőségeire kérdez rá.
A nemrégiben elhunyt teoretikus, a posztmodern ideológia egyik atyja a tömegkommunikáció tudat- és kultúraformáló erejével kapcsolatban fogalmazta meg legismertebb tételét. A szimulákrum-elmélet szerint korunk embere oly mértékben kiszolgáltatott a közvetített információkon alapuló ismeretszerzésnek, hogy nem képes különbséget tenni lehetséges és valóságos között. Szimulákrumok vesznek körül bennünket, amelyek igazságtartalma többé nem ellenőrizhető. A valóság és a fantázia összjátékából jön létre az a hiperrealista szemléletmód, amelyben az eredet nélküli szimulációs kódok és modellek a világot afféle másolatként helyettesítve határozzák meg a tudatot.
 Jobbra Gryllus Dorka és Keszég László |
A Mars cím nélkül fikciójában a dramaturgiának és a számítógépes real-time technológiának köszönhetően keverednek a valós, fiktív, fantasztikus és virtuális elemek. A játék kiindulópontja (kerete) a Mars-kutatások – valódinak tételezett – tényein alapszik. A hatvanas évek óta folyó tudományos munka jelenlegi fázisában az „emberes Mars-utazás” feltételeinek kidolgozása a szakemberek legfőbb feladata. Az 1998-ban megalakult amerikai Mars Society 2002 óta két Mars-analóg kutatóállomást üzemeltet, amelyekben egy lehetséges marsi bázis élet- és munkakörülményeit tesztelik. Az űrszondák felvételei alapján elképzelt körülményeket az Egyesült Államok Utah állambeli sivatagában, illetve a Kanadához tartozó északi-sarkvidéki Devon-szigetén szimulálják. A külvilágtól elzárt állomások lakóegységeiben nemzetközi összetételű tudóscsoportok váltják egymást, akik(en) a jövőbeni expedíciók tevékenységének lehetőségeit vizsgálják. Például azt, hogyan végezhetők hatékony kőzettani felderítő- és járműkarbantartási munkák szkafanderben, milyen pszichológiai hatásai vannak az összezártságnak, hogyan hasznosíthatók a Földről vitt energiaforrások, illetve hogyan állítható elő a helyi adottságokból víz, oxigén és a visszatéréshez szükséges üzemanyag. A kutatóállomáson szigorú beosztás alapján zajlik az élet, az „asztronauták” idejük egy részét az EVÁ-val (Extra Vehicular Activity), azaz az űreszközön kívüli tevékenységgel töltik, a nagyobb részét viszont az adatok feldolgozásával. Mindvégig internetes összeköttetésben állnak egy team-mel, amely mesterséges időkéséssel kontrollálja és segíti a csapat munkáját.
 Mars-szimuláció |
Ha eddig nem lettünk volna birtokában ezeknek az információknak, minderről tudomást szerezhetünk az előadásból. A helyszín ugyanis a sivatagi bázis „másolata”. Pontosabban: a háromosztatú színtér egyik oldalán a henger alakú, lábakon álló, fehér lakóegység kicsinyített, felfújható „játék-verzióját” látjuk; innen lépnek ki a szereplők a köztes térbe, amely Mars-felvételeknek a háttérvászonra vetített képeivel a terepjárást szimulálja, máskor viszont a lakóegység egy-egy szobája (többnyire a nappali) „terjesztődik ki” ebbe a helyiségbe; míg a tér másik oldalán látható szoba tárgyalóként, orvosi szobaként, zuhanyzóként vagy hálószobaként is funkcionál. Mindenütt kamerákat szereltek fel, melyek a párhuzamosan zajló jelenetek közelijét nagyítják ki a középen elhelyezett vászonra. A díszlet részét képezi még egy pult, amelynél egy technikus folyamatos ügyeletet tart, hogy minden effekt összehangoltan működjön, ugyanakkor ez az asztal válik az emberi kommunikáció és kapcsolattartás szimbolikus jelentőségű helyévé: az itt elhelyezett kamerákhoz ülnek le a szereplők, amikor videóüzenetet küldenek egymásnak és földi rokonaiknak, ez a tárgyaló-számítógép-étkező asztal, innen kapcsolják az előadás jelenidejébe a Mars-szimuláló expedícióban résztvett magyar kutatót „élő” videó-interjúra, de ez az asztal jelöli ki (mintegy egy helyre sűrítve az elképzelt bolygóközi távolságot) a mindent látó földi ellenőrző csoportot, és ezáltal a mi nézői szerepünket is.
 Középen Natalie Thomas |
Mi ugyanis ugyanolyan kívülállók vagyunk, mint akik a Marsról kapott felvételeken figyelik a mesterséges körülmények közé elszigetelt kolóniát. Beleláthatunk az életükbe, ám a technikai személyzettel ellentétben, nem befolyásolhatjuk azt. Manipulált képeket kapunk, akár egy valóság-showban. S hogy mit látunk? Real-time sci-fi szappanoperát, melynek szereplői és cselekménye újabb fikciót hoz játékba. Az ENSZ megbízásából felderítő munkát végző különítmény története – a szerelőként dolgozó, kisfiukkal kitelepült, ám egymástól elhidegült házaspár, Sylvere és Jackie (Keszég László, Tanya Selvaratnam), akik végül másnál keresik a boldogságot, a magányos pszichológusnő, Anne Esterházy (April Sweeney), aki a vörös bolygón skizofrén tüneteket mutató, elkülönített betegeket vizsgálja és a Marson is pusztán üzleti szempontokat érdekérvényesíteni akaró Arnie (Caleb Hammond), aki a vadmacska szépségű és természetű Doreen-nal (Gryllus Dorka) tart fenn szerelmi viszonyt – Philip K. Dick Időugrás a Marson című 1964-es, magyarul 2006-ban megjelent regényét idézi meg a sivatagi állomás fiktív szimulációjának még fiktívebb valóságaként.
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A regény az emberiség szempontjait szolgáló kutatások tudományos és az önmagát meghazudtolni nem képes egyéni érdekek örök érvényű morális konfliktusának példázata. Kulcsszereplője egy autista kisfiú, aki máshogyan érzékeli az időt. Arnie, miközben azon dolgozik, hogy az életképtelen betegeket minél előbb elpusztítsák, hiszen elriasztják a lehetséges marsi befektetőket, a fiú jövőbe látó képességét akarja felhasználni a földszerzésre. Az előadásban egy fiatal nő, Mannie (Natalie Thomas) birtokolja a különleges képességeket. Hosszú, vörös ruhában átjár időkön és tereken – nem beszél, mégis mindenkivel kommunikál. Anomáliája abban teljesedik ki, hogy táncol, rajzol, énekel, és ő az egyetlen, aki érti a meseszerű sárkánybáb-figuraként megjelenő „zöld emberkét”.
A Mars cím nélkül egy rövid bejátszásában egy professzor (akiről nem tudjuk, hogy valóban azonos-e önmagával vagy pedig színész) a Mars-analóg kutatások hátulütőjéről beszél. Arról, hogy mivel a jövőt mindig csak a jelenben tudjuk elképzelni, azaz a XXI. században XXI. századi módon, minden teljesen kiszámíthatatlan. Ezért nem tudhatjuk előre, hogy a szimulációs kísérleteknek lesz-e eredménye. Jay Scheib értelmezésében talán a művészet jelent kiutat, és az ily módon valóságként megélt fikció illetve fikcióként megélt valóság összhangot teremthet a párhuzamos világok között. Az előadásban azonban ez mégsem sikerül maradéktalanul. A szimulákrumok szimulációjának hiperrealisztikus kísérletében a színház valódi realitása, az itt és most jelenvalósága minduntalan kizökkenti, leleplezi és visszájára fordítja az illúziót.
A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a 7. Nemzetközi Kortárs Drámafesztivál gyűjtőlapon olvashatják.