A Hagen Quartet ismeretsége természetesen nem új keletű: a vonósnégyest negyvenhárom esztendővel ezelőtt alapította négy salzburgi testvér: Lukas, Angelika, Veronika és Clemens Hagen. Angelika már a kvartett pályafutásának első évében, 1981-ben kivált az együttesből. Helyébe Annette Bik lépett, aki 1987-ig maradt a vonósnégyes tagja, ekkor ült a második hegedű pultjához Rainer Schmidt – de ezzel a személyi változások véget is értek a Hagen Quartet máig tartó történetében, vagyis az együttes harminchét éve ugyanazzal a tagsággal működik. Fontos-e ez? Van-e, lehet-e olyan következménye, amely a közös hangszeres teljesítmény pontosságára, összehangoltságára, vagy ami legalább ilyen fontos, a kollektív zenei krédó kiérleltségére vonatkoztatható? A kérdés költői: hegedű–zongora szonátát, cselló–zongora szonátát nagyszerűen játszhat alkalmi páros, muzsikálásuk lehet élményt adó és ihletett, de a vonósnégyesről sokáig úgy tartotta a közvélekedés, hogy különleges, végletesen érzékeny műfaj, és a közös teljesítmény mélységének, letisztultságának fontos feltétele a tagok összeszokottsága, az együtt töltött hosszú idő. Ezt a vélekedést újabban alkalmi együttesek gyors, de koncentrált munkával létrehozott produkciói igyekeznek megkérdőjelezni. Ma nem trendi a hosszú érlelésfolyamat, még kevésbé a hűség. Mindent gyorsan kell csinálni, a siker pedig jöjjön azonnal, és legyen minél nagyobb. Hagenék azonban még egy másik korszak gondolkodásmódját képviselik. Ők, úgy látszik, hisznek abban, amit Saint-Exupéry fogalmazott meg A kis hercegben: számukra a kvartettjáték csodálatos rózsa, és úgy vélik, fontos az idő, amit a négy muzsikus erre a rózsára – és az együttlétre, a közös gondolkodásra – áldoz.

Az együttes már az első években világklasszisként muzsikált. Kroó György 1988-ban az Új Zenei Újság mikrofonja előtt „vakító fénycsóvának” nevezte Hagenéket, azt jósolva, hogy októberi koncertjük emléke „soha nem fog elhalványulni”. Talán nem érdektelen, ha felidézzük e kritika egyéb részleteit is, rákérdezve: vajon az erények, melyeket a kivételes tudású és páratlanul igényes ízlésű zenekritikus a harminchét évvel ezelőtti Mozart–Zemlinsky–Brahms est hallgatását követően lajstromozott, élnek-e, hatnak-e az együttes mai játékában is, és felfedezhetők voltak-e Haydn d-moll vonósnégyese („Quintenquartett”, op. 76, no. 2), Debussy g-moll vonósnégyese és Beethoven cisz-moll kvartettje (op. 131) tolmácsolásában?

Kroó észrevételei között szerepel a négy játékos „egészen magasrendű, de lényegében egyenrangú hangszeres tudása”. Ez ma is jellemző: mindhárom mű tolmácsolásakor meghatározónak érezhettük azt, hogy nincs fölé- és alárendeltség, csak párbeszéd, az egymást kiegészítő egyéniségek kifinomult diskurzusa. A „fantasztikus technikai színvonal” is egy dicséretek sorában – ennek megnyilvánulására Debussy kvartettjének egymásba áttűnő színei, vagy a kései Beethoven-vonósnégyes meglepetésszerű, éles váltásai egyaránt lehetőséget adtak. Ugyanakkor Kroó azt is jelzi: az egyenrangú tudás „nem jelenti azt, hogy a hangszeres egyéniség is valamiféle uniformisokba bújt”, s a kvartetten belül külön is jellemzi a négy zenészt, szóba hozva, hogy Veronika „gyönyörű, intenzív hangon játszik” (ezt ma is tanúsíthatjuk!), szerinte Lukas, „az első hegedűs a leghajlékonyabb, és az ő hangszerén érvényesül a legartisztikusabban mindaz, ami a hangképzéssel függ össze” (a Haydn-vonósnégyes dallamainak beszédszerű értelmezése ezúttal is sokszor hívta fel a figyelmet erre), Clemenshez érve pedig a csellistát „egyszerűen instrumentális zseninek” nevezi. Nos, Clemens Hagen ma is olyan érzékenységgel indít el egy hangot, ma is olyan kifinomultan bánik a színekkel, akcentusokkal, hogy a jelenből visszatekintve vonakodás nélkül csatlakozunk Kroó hajdani szuperlatívuszához.

„Elfogulatlanság, friss fül, éles szem” – ezek fémjelzik Kroó szerint az együttes műértelmezéseit. A Haydn-, a Debussy- és a Beethoven-kompozíció hallgatásakor is találkozhattunk ezekkel a tulajdonságokkal. Haydn kvartettjében a motivikus munkát világították meg felfedező szellemben a muzsikusok, a darab játékosságát éppúgy kiélvezve, mint a tudós komolyságot, amely egy menüett táncritmusaihoz ironikusan kánonszerkezetet társít. Az érzékiség sem hiányzott játékukból: ezzel alkalmasint tele volt a Debussy-mű bámulatosan színgazdag, képlékeny, hangulatokban bővelkedő, látomásokat sugalló olvasata. És a szenvedély? Annak említéséről sem feledkezhetünk meg: Beethoven kvartettjét hallgatva tanú lehettünk annak, hogy a négy muzsikus teljes személyiségét latba vetve vállalja a zeneszerző kései stílusának vad radikalizmusát, a kísérletező szellem egeket ostromló merészségét. Jákob harca az angyallal.

Mit mondhatnánk még erről a rendkívüli estéről? Kristályos intonáció, a hangzás fölényes kontrollja, az egyéni és közös megmozdulások csodálatos érzékkel kimunkált egyensúlya, lélegző ritmizálás és életteli hangsúlyok, a kompozíciók értelmezésében a zene szellemével való alázatteli azonosulás. Magasiskola. Említettünk egy írót és egy regényt. Befejezésül idézzünk egy költőt, Pilinszky Jánost: „Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.” A Hagen Quartet hosszú távon önazonos: a hajdani kritikus egy önmagához hű muzsikusközösség értékeiről fogalmazta mondatait, amelyek ma is megállják helyüket.

Helyszín: Zeneakadémia Nagyterem; időpont: 2024. január 24.