Ezzel beszámolóm tényszerű része le is zárult, mert e kivételes zenész és zongorista művészetéről objektív fogalmakkal egyre kevésbé lehetséges releváns módon képet adni. Az idén 72 éves művész zenén kívüli megnyilvánulásai – vagy inkább meg nem nyilvánulásai – nemigen változtak az eltelt idő során. A szükséges rosszat, hogy a pódium ajtajától a nézők tekinteteinek kereszttüzében – többször is – el kell jutni a zongoraszékig és vissza, azzal kompenzálja, hogy az út során tökéletesen bezárkózik, mintha mi nem ülnénk ott lélegzet-visszafojtva a teremben; azután mindkét irányban udvariasan, de mereven és gépiesen meghajol, már helyet is foglal, és el is kezdi játszani az első vagy a soron következő darabot. Az utolsó billentyűk elengedése után azonnal feláll, meghajol és elindul kifelé. E szertartások közben nemcsak azt érezhetjük, hogy felőle nézve nem tartózkodunk vele egy térben, de mintha az idejébe sem engedne be minket, az is valahogyan tőlünk függetlenül telik.

Grigorij Szokolov

Egészen addig, amíg játszani nem kezd. Mert attól a pillanattól megszűnik a hárítás, az eltávolítás, a fal leomlik, és akkortól szabad látnunk-hallanunk őt. Ám az a csodálatos, hogy voltaképpen nem őt látjuk, nem vele vagyunk kapcsolatban, hanem közvetlenül a szerzővel: ő ebben csak közvetítő, sőt, a mű is csak közvetítő, mert a lényeg a lelki, az érzelmi kapcsolat két ember: az alkotóművész és a hallgató között. Richter mondta egyik nyilatkozatában, hogy egyáltalán nem érzi magát magányosnak, hiszen naponta kommunikál a legnagyobbakkal, Bachhal, Beethovennel, Schuberttel. Ezt a kiváltságot osztja meg velünk Szokolov. A vállalkozásnak a, a misszió komolyságának pedig nem ártana, ha a transzcendens kapcsolatteremtés előtti és utáni pillanatokban valamilyen alacsonyabb, földhözragadt szinten kommunikálna velünk.

Mindezt nem költői szóvirágnak szánom. Sok és sokféle nagyszerű zongorista van; de tapasztalatom szerint senki sem közelíti meg Szokolovot abban a tekintetben, hogy esetében teljesen elképzelhetetlen, hogy ne lássuk a fától az erdőt. Bár minden fa a helyén van, olyan, mintha átlátszó anyagból lennének, mert minden pillanatban a teljes erdőt érzékeljük. Ha valaki meghallgatja Schubert Gesz-dúr impromptujét három tetszőleges zongorista után az ő előadásában, pontosan érzékelni fogja, hogy mit értek ezen.

Szokolov tehát tolmácsol nekünk, intim kapcsolatba léptet bennünket Beethovennel és a többiekkel, no de az ilyesmi privát dolog. Mit is mondhatnánk minderről harmadik személyeknek, akik nem részesei a társalgásnak? Ha pedig a dolog zenei, szakmai, technikai, mesterségbeli oldalát – nevezzük bárhogy – tekintjük, ott is falba ütközünk: az előadás tökéletes kikezdhetetlenségének falába. Ez két dolgot is magába foglal: a kontroll, a koncentráció és a technikai kivitelezés karcolhatatlanságát, művészi-tartalmi szempontból pedig a kinyilatkoztatás megfellebbezhetetlenségét. Kisszerű dolog volna megpróbálni mindezt szételemezni a hangszínek, az artikuláció vagy a karakterek és lelkiállapotok szempontjaiból. Tudjuk jól: efféle részmegállapításokból amúgy sem rakható össze, nem rekonstruálható az Egész.

Mit mondhat tehát mégis a talaját vesztő kritikus mindezen túl egy ilyen Szokolov-koncertről? Talán megemlíthet egy-egy átfogó benyomást, ami színezi a képet, és esetleg oldja a nyomasztó hatást, amelyet a Nagyság közelléte okozhat. A Beethoven-variációsorozat számomra a színek és képek végtelen gazdagsága mellett két szempontból bizonyult különösen emlékezetesnek: az egyik – a Beethoventől szokatlan bőséggel elszórt – könnyed, sziporkázó és humoros elemek virgonc elevensége, a másik pedig az agyafúrtan komplikált forma ellenére a teljes ciklus lehengerlő, tömbszerű egysége.

Persze három világ született meg a szemünk előtt a Brahms-intermezzóban is. Az első, szívszorítóan rezignált Esz-dúr darabból megérthettük, hogyan lehet egy hangütés légnemű halmazállapotú. A h-moll tételben a szemérmes Brahms legintimebb megnyilvánulásának, egyszersmind a zenei fantázia korlátlanul szabad és spontán kibontakozásának lehettünk tanúi. A cisz-moll intermezzo különös, kopár tája pedig valami titkos Liszt-hatásra hívta fel a figyelmünket.

A Kreisleriana mikrokozmosz-jellege és egyben monumentalitása erősen megnehezíti, hogy Szokolov mindent magába sűrítő interpretációját az általánosságokon kívül jellemezni próbáljam; a mű és az előadás folyamatát szavakkal végigkísérni pedig teljesen céltalan lenne. Nevezhetjük persze a koncerten felhangzó Kreislerianát elementáris erejűnek, de hát ez csak annyiban különleges, amennyiben maga a darab is különösen nagyszabású. Talán azt emelhetjük ki mégis, hogy Szokolov egy ilyen mű-hegyvonulat esetében is magától értetődő természetességgel engedi látni a teljes kompozíciót. 

A művész ezúttal hat ráadással ajándékozta meg a közönséget, s el kell ismernünk: ezáltal valamiképpen mégis kommunikációba lépett vele. Brahms, Szkrjabin, Rachmaninov és Chopin tételeivel átlépte ugyan a német romantika határait, de a 19. századéit csupán egy-két évvel haladta meg. A hat mű sorozata gondosan kidolgozottnak tetszett, és a szokolovi intenzitás a három orosz darab – Szkrjabin egy és Rachmaninov két prelűdje – esetében különösen felvillanyozóan, a felfedezés erejével hatott. Chopinnek a sort záró op. 28-as c-moll („Gyász”) prelűdje pedig leírhatatlan súllyal és vigasztalhatatlansággal hangzott fel, világosan jelezve, hogy a ráadások sora már nem folytatható.