És ugyancsak hagyománnyá vált, hogy a koncert után szakelemek és „mezei” zenerajongók azon töprengenek: mi a titka ennek a minden elemében monumentális művésznek? Az enigma persze feltörhetetlen marad, így mindenki, e sorok szerzője is, a változásokat igyekszik kikutatni Grigorij Szokolov sok tekintetben állandósult művészi-színpadi gesztusai mögött/mellett.
Az első részben ezt nem volt nehéz feltárni: ezúttal Szokolov mintha a megszokottnál visszafogottabban, rezerváltabban dolgozott volna. Könnyű erre azt mondani, hogy persze, J. S. Bach műveiben (Olasz koncert, BWV 971; Francia ouverture, h-mollban, BWV 831) még egy lázbeteg romantikus is némi higgadtságra kényszerül; bolondokházába való, aki ilyenkor szétveri a zongorát. Ez nagyjából igaz, de mind a régi lemezfelvételek, mind személyes emlékeim szerint (a művész 2004. március 1-én már játszotta a második Bach művet a Zeneakadémián), Szokolov pár éve több tűzzel és színnel, több szenvedéllyel játszott Bachot. Most némi rezignáció, objektivitás és ha nem is hidegség, de mindenképpen visszafogottság uralkodott. Az Olasz koncertet a „vadulós”, Chopinen vagy Liszten nevelkedett Bach-játékosok kedves koncertbevezető darabját Szokolov jótékonyan ható logikával prezentálta, ráadásul nem járta a szokott utat, és a második tétel balkéz kíséretét nem azzal a hatásos, de kissé színészies, „koporsószögező” beütésekkel játszotta, mint többek között Glenn Gould vagy Jevgenyij Koroljov; lenyűgöző legátóval, csodálatos átkötésekkel énekelt a jobb kéz, de nagyon messze bármiféle túlzottan dallamos édelgéstől.
Persze a visszafogottság csak akkor ér valamit, ha érezzük, van miből visszafognia az előadónak. Ez legkivált talán abban volt tetten érhető, hogy Szokolov a francia szvit néhány tánctételét (Gavotte, Bourrée) a megszokottnál jóval lassúbb tempóban adta elő, kimérten, lépegetősen, fegyelmezetten adagolva. És a bevezető hatalmas, két részes Ouverture sem hömpölygött olyan vízáradatszerűen, ahogy megszokhattuk. A zárótétel (Echo) maga volt a csoda, Szokolov felfoghatatlan arányérzékkel rajzolta meg a visszhanghatásra épülő zene térben megjelenő képét, és eközben még némileg humorosnak is mutatkozott.
 Grigorij Szokolov |
És ezzel már a második résznél vagyunk, legalább is látszólag, hiszen elsőként Schumann Humoreszk című ritkán hallható kis szvitjét játszotta Szokolov; furcsa hódolat ez Bach szvitjeinek szelleme előtt. De a német romantika korában divatos humorosság, azaz „Witz”, nem a ma meghonosodott értelemben volt használatos; a magasröptű szellemességet jelentette, a szellem játékos sziporkázását, melytől nem idegen némi melankólia sem. „Könnybe lábadt szemű mosoly” – Schumann önjellemzését komolyan vette Szokolov; és noha ezúttal elengedte a vadromantika gyorskocsijának lovait, még mindig maradt ereje a megjuhászításra. Az első szakasz holdfényes álmodozását nem vitte a végletekig, és nem túlozta el az erre következő groteszk induló monomániás ostinátóit sem, a valószínűtlen tökélyű billentéskultúra, a pedált harmadik kézzé előléptető technika mindvégig az ellenőrzött kirohanások szolgálatában állt. Ugyanez mondható el a koncertpódiumon szinte soha nem szereplő Négy zongoradarab (op. 32) interpretációjáról is. Némileg Schumann búcsúja ez a szólózongorától (egyben ismét emlékezés Bachra: a második tétel például a Gigue névre hallgat), és a negyedik, ugyancsak Bachra ütő darabkát (Fugetta) Szokolov már a múltba néző, a lemondás lovagjának szegődött zeneszerző tekintetével zongorázta, enyhén szárazon, hideg, de nem hidegzuhanyként ható logikával, illúzióktól mentesen.
A továbbiak megint a hagyományoknak megfelelően alakultak, Szokolov ezúttal is hat ráadást játszott és szinte egy új koncertet kezdett; a legnagyobb élményt a három Rameau-tánc okozta, ez már valódi, felszabadult, kacagtató humor volt, hátborzongatóan pergő trillákkal, sziporkázó díszítésekkel: sok-sok paradicsommadár az európai kultúra egyik legvirágzóbb kertjéből.
Vagyis a sokféle értelmű humor lesz Szokolov múzsája a következő években? Reméljük, meglátjuk.
Vö. Végső Zoltán: A gigász magánya
-zéta-: "A varázsló kertje"