Érdekes adalék lehet a fentiekhez, hogy megfigyelésem szerint Markó Róbert egyre profibb operarendezővé érik, miközben nemigen rendez operákat. Báb- és gyerekszínházat rendez, ám színpadi gondolkodását igen erősen meghatározzák a nagy, hatásos képek. Előadásaiban a vizualitás egyes elemei – fény, díszlet, jelmez – legalább akkora hangsúllyal jelennek meg, ha nem hangsúlyosabban, mint a színészi játék. Ha valaki az itthon megszokott színházi nyelv felől értelmezi, talán azt is mondhatja, hogy a látvány elnyomja a színészt, ám én inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon más kvalitásokat vár el a színészi jelenléttől, mint például a lélektani realizmus. A színészi altruizmus különben nem idegen a gyerekszínházi formáktól, és különösen a bábszínháztól – a paraván mögötti játék nem a szó klasszikus értelmében ad a színész számára megmutatkozási lehetőséget –, jóllehet báb és bábos viszonya mostanra demokratizálódott a hazai bábelőadások többségében.
 Dunai Júlia, Urszinyi Ádám, Vitányi-Juhász István |
A Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi című előadásban nincs báb. Maszkok vannak, és a mozgást merőben meghatározó jelmezek, illetve koreográfia, így a színészek teste válik bizonyos szempontból bábbá, amely kissé emlékeztethet minket Edward Gordon Craig Übermarionett-koncepciójára. Így az elvárás feléjük nem az, hogy komplikált belső folyamatokat mutassanak, hanem inkább az, hogy mozgásuk minél pontosabb legyen. Erre jó példa Urszinyi Ádám favágója, aki virító zöld ruhájában rendkívüli mozgékonysággal, furcsa manóként jelenik meg a színen. De ilyen Rab Viki a sötétség királynőjeként, hatalmas ruhájában nem lépdel, inkább csúszik a színpadon, amely remekül kifejezi a szerep nem e világi voltát. Ugyanez figyelhető meg a három ördögfióka – Szukenyik Tamás, Urszinyi Ádám, Bánky Sára – energikus mozgásában, és természetesen a hattyúvá változó Tündérszép Ilona bábmozg(at)ásában. Más, realisztikusabb játékmódot képvisel a két főszereplőt alakító Dunai Júlia és Vitányi-Juhász István közös jeleneteikben. Árgyélus és Ilona a gyerekek számára is ismerős figurák, önfejű kamaszok, akik ugyanakkor képesek a veszély- és az áldozatvállalásra egymásért.
 Rab Viki, Vitányi-Juhász István |
A fentiekben leírt összetett színházi élményt természetesen nemcsak a színészekkel együttműködve hozza létre Markó Róbert, aki rendezője, dramaturgja is az előadásnak. Legalább ilyen fontos a vele dolgozó stáb többi tagja: a koreográfiát Ladányi Andrea jegyzi, akit nem kell bemutatni a hazai színházba járó közönségnek, a zeneszerző Rab Viki, aki nemcsak színészként, de zenei vezetőként is erősíti a Vaskakas csapatát, a látványtervező pedig Svila Velichkova, akinek már több produkció különleges látványvilágát köszönhetjük a győri bábszínház színpadán, például a korábban nagy sikerrel futó, ugyancsak Markó Róbert által rendezett A dzsungel könyvéét. Kritikákban ritkán kerül elő a világítástervező neve, holott a világítás olykor előlép a legfontosabb komponensek közé – ilyen Szondi György világításterve a Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfiban, amely legalább annyira hozzájárul a varázslat megteremtéséhez, mint Svila Velichkova díszlete.
 Rab Viki, Vitányi-Juhász István, Dunai Júlia, Bánky Sára. A fotók forrása: Vaskakas Bábszínház |
És van itt még valami, ami remekül szolgálja a képekben való alkotói gondolkodást, ez pedig maga az alapanyag. Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi történetének megismertetése a kisgyerekekkel azért lehet különösen fontos, hogy később ismerős, és könnyebben befogadható legyen számukra az egyik legfontosabb darabja a magyar drámatörténetnek, Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéje. Talán ez az oka annak is, hogy Gimesi Dóra meseátirata bőven merít ez utóbbiból is, miközben hús-vér figurákat farag az egyszerű mesei alakokból – többek között Árgyélus apjának (Szukenyik Tamás játssza) és Ilona anyjának (Rab Viki játssza) megismertetésével. A történet az ég és a föld határán játszódik, a földi és az égi szerelemről, testről és lélekről szól. Talán nincs is alkalmasabb varázsmese ennél arra, hogy lírai, letisztult, a lebegéssel, a transzcendens jelenségekkel játszó látványvilágot teremtsen hozzá valaki. Ilona égi hintáról ereszkedik le a földre, az aranyalmafa ragyogó spirál, amely körülöleli, de ugyanakkor magába is zárja a tündérlányt, ugyanígy a csodálatos, ám bánatos hattyúbáb, az éjszaka mindent elnyelő, morajló sötétség. A történet vége pedig – hála Gimesi Dórának – nem maszatol, egyszerűen csak igaz: aki a szerelmet választja, az a földi létet, a mulandóságot választja, annak nem vezet többé vissza út az örökkévalóságba. Nagy ár ez a fiatalok részéről, reméljük, hogy megéri majd.