Gidon Kremer

Concerto Open – a Concerto Budapest sorozatában innovatív szellemű, kereső-kutató művészek lépnek fel: olyanok, akik a közönséget új – vagy lappangó régi – értékekkel ismertetik meg. A sorozat februári vendége Gidon Kremer volt, március végén Thomas Adès áll az együttes elé. A hegedűművészt magam 1972-ben hallottam először budapesti koncerten, a huszonöt éves fiatalember zongoraművész partnere akkor egy másik ifjú titán, Oleg Maisenberg volt. De Kremer már akkor sem először lépett magyar közönség elé: a friss Csajkovszkij-versenygyőztes tanára, David Ojsztrah vezényletével mutatkozott be Budapesten, 1970 októberében. Most hatvanhét éves, lénye tökéletesen letisztult és átszellemült, de intellektusa még mindig fiatal, tele érdeklődéssel. Jól illusztrálja ezt, hogy miután az első részben eljátszotta a versenyművet, melynek megszólaltatásáért ideutazott, a szünetet követően olyasmit tett, ami természetes és magától értődő ugyan, de a legritkább esetben hajlandó rá szólista: beült a nézőtérre, és meghallgatta, hogyan vezényli Keller András Beethoven 8. szimfóniáját (F-dúr, op. 93 – 1812). Hiába, Kremernek ma is minden hang fontos – akkor is, ha ő játssza, és akkor is, ha más. Belőle nem veszett ki a zene szenvedélye, és a jelek szerint nem is fog soha. Becsüli a másik művészt, figyel rá, fontos számára a muzsikustárs teljesítménye. Ritka jelenség.

Nem akármivel jött hozzánk. A lengyelből szovjetté lett, nehéz sorsú komponista, Mieczyslaw Weinberg (1919–1996), Sosztakovics barátja a magyar közönség számára teljesen ismeretlen. Pedig Hegedűversenye (g-moll, op. 67 – 1959) érett mestermű, a 20. századi kelet-európai zene egyik sötéten fénylő drágaköve. A stílus az a jellegzetes, elrajzoltan tonális, fanyar-keserű modernség, amelyet Sosztakovicstól ismerünk, a tételtípusok is hasonlóak: van ádáz, van tépelődő, van tragikus-letargikus, van indulókarakterű rész a darabban – és van lassú befejezés, mint Sosztakovicsnál nem egyszer. Kremer tökéletesen életre varázsolta valamennyi megszólalásmódot, hegedűje beszélt, a zene ritmusa is az emberi nyelv törvényeihez igazodott. Tiszta, nemes tónussal játszott, de nem fényesen, inkább a műhöz igazodva kissé tompán, máskor fátyolos-karcosan, a sokat tudás rezignáltságával, de mindvégig makulátlan virtuozitással. Ez a virtuozitás tökéletesen funkcionális, nincs benne semmi mutatvány, semmi kérkedés, csak a mű teljes alázattal történő szolgálata. Magasiskola. Ráadásként Kremer Weinberg nyolc évvel későbbi hegedűművéből, a 2. szólószonátából (op. 95 – 1967) játszott el egy tételt.

Keller András