A programot a 20. század elején keletkezett, de igen különböző zenei stílusokat, környezetet és műfajokat képviselő kompozíciókból válogatta össze a művész; ezzel szemben a két ráadásszám közül, amelyek érezhetően a műsor megtervezett meghosszabbítását képezték, az egyik visszanyúlt a 19. század végére.
Fülei Balázs Bartók Improvizációk magyar parasztdalok fölött (op. 20) című ciklusával indította koncertjét. Játékáról első benyomásom az volt, hogy finoman kidolgozott és figyelmet keltő, ám mintha hiányozna belőle a bartóki robusztusságnak, őserőnek még az igénye is. Karakteresnek, de kissé súlytalannak és túlságosan lekerekítettnek éreztem eleinte, bár a tételek előrehaladtával szaporodtak az olyan pillanatok, amelyek megérintettek.
A hangverseny Ravel Tükrök (Miroirs) című öttételes szvitjével folytatódott, és további tanulságokkal szolgált Fülei előadói egyéniségével kapcsolatban. Az első darab, az „Éjjeli lepkék” a maga szigorúan lejegyzett csapongásával imponáló precizitással szólalt meg, és a hatása sem maradt el – habár mintha az előadó itt is megőrizte volna érzelemmentességét. Ezzel szemben a „Szomorú madarak” hatalmas ellentéte, amely a rejtélyes és zajos, de hamar elcsituló konfliktus és az azt megelőző és követő letargikus, szürke kép között feszül, hatásosan bontakozott ki. Az „Egy bárka az óceánon” című darabban Fülei érzékletesen adta vissza a szél és a hullámok félelmetes erősödését, de itt is inkább a rajz pontossága, és nem a kép félelmetes ereje dominált. Egyre kézzelfoghatóbbá vált, hogy ahhoz az előadó-típushoz tartozik, amely – kissé aszketikusan – teljesen lemond a szélsőséges zenei eszközök alkalmazásáról, de ennek fejében az így adódó szűkebb tartományon belül az árnyalatok végtelenségét tudja érzékeltetni.
Fülei Balázs
Ám talán még ez a jellemzés sem kielégítő, mert éppen a következő tételben – „Alborada del gracioso”, vagyis „Az udvari bolond hajnali éneke” – Fülei játéka, bár megőrzött valamelyes távolságtartást, a zenei anyag lehetőségeit kihasználva energikusabbá, akcentuáltabbá és expresszívebbé vált. Nem változott viszont a zenei szövet áttetszősége, cizelláltsága, adott helyeken a sziporkázó karaktere. Végül a melankolikus, semmibe vesző zárótételben, a „Harangok völgyében” előtérbe került Fülei Balázs rendkívül finom pedálhasználata, valamint kifinomult és többrétegű dinamikai árnyalása is.
Az előre meghirdetett program szerint George Gershwin Rhapsody in Blue-ja volt a zárószám. Ez az egyzongorás változat kifejezetten sikeres munka és hálás feladatot jelent a zongorista számára. Fülei nem is maradt hálátlan, és egy új, lazább oldalát is megmutatta. Gershwin persze nem akármilyen szerző, hanem olyan, akinek kimeríthetetlen zenei fantáziája a könnyed felszín alatt is ott működik, tehát ennek a „lazaságnak” koncentrációval kell párosulnia. Ráadásul Gershwin és az átirat készítője is már-már Liszt Ferenc-i technikai felkészültséget követel meg a játékostól, amely ebben az esetben rendelkezésre is állt, miközben a művésznek a dinamikai-mikroagogikai finomságokra vagy a zenei karakterek plasztikus megformálására is maradt figyelme.
Így a koncert a tetőpontján ért volna véget, de Fülei Balázs még megajándékozta közönségét egy újabb briliáns és festői zenei képpel, Liszt A Villa d’Este szökőkútjai című darabjával, majd végül, lezárva a koncert ívét, egy újabb, emblematikus Bartók-művel, az Allegro Barbaróval. Sajnos, ennek a keletkezését 1911 helyett 1906-ra tette, de a bakiért bőven kárpótolt azzal, hogy a kompozíciót nemcsak rendkívül koncentráltan és összefogottan szólaltatta meg, hanem arról is meg tudott győzni, hogy a kottát gondosan olvasta el, és néhány ponton a megszokott megoldásoktól, maníroktól eltérően, önállóan tudta értelmezni.
Helyszín: Magyar Zene Háza; időpont: 2023. november 26.