Abban igaza volt Fischer Ivánnak, hogy a három Respighi-darab között létjogosultsággal bírnak a kontrasztként-átvezetésként beillesztett Liszt-kórusművek. Mert Róma valóban kétarcú, mindig is az volt. Egyszerre vérbő ünnep és meghitt áhítat. A nép és a pápa otthona – ráadásul a lakhely mindkét funkciójában lenyűgöző. És bár más-más megközelítésben, az egykori ókori birodalom központja egyaránt lett később múzsája a bolognai Ottorino Respighinek és a doborjáni születésű Liszt Ferencnek. Lám, ugyanazon ihlető hányféleképpen varázsolhat el különböző korokban különböző embereket! Pedig akár annyival is el lehetne intézni, hogy mindketten Róma szerelmesei voltak. És ezzel lényegében semmit se árulnánk el a városhoz fűződő kapcsolatukról.
Respighinek az imádott város, ahol utóbb életének nagy részét töltötte, egyszerre volt hús és vér, illat és íz, amit az impresszionizmus kiemelkedő képviselője gyönyörű triptichonban hangszerelt meg, elsőként Róma szökőkútjait, majd fenyőit, végül pedig az Örök Város ünnepeit zenébe foglalva. Liszt ezzel szemben rövidke kórusműveit – középkori zarándokénekek feldolgozásait – a keresztény Rómának címezte. A két szerző egymásba fonásának ötlete tehát nem csak azért találó, mert beleillik az Európai hidak programsorozat idei tematikájába, hanem mert Fellini Édes életéhez hasonlóan egymás után mutat be római éjt és nappalt, érzékiséget és hitet, vagyis foglalja össze mindazt, amit Róma mind a mai napig képvisel.
Bár Respighi előbb szerezte a Róma kútjait, a koncert mégis a fenyőkkel veszi kezdetét, ami egyébként a triptichon legismertebb és feltehetően legjobban sikerült darabja. Nyilvánvalóan a közönség berántása, azonnali megnyerése a cél, más dramaturgiai szándékot nem tudnék a döntés mögé látni.
Mégis, a Santa Cecilia Akadémia Zenekara mintha félne belevágni, kissé fáradtan szólalnak meg az első taktusok, pedig gombnyomásra kellene a Villa Borghese lombjai közé ugrani, ez pedig inkább csak lopakodás. Szerencse, hogy a kertészük érti a dolgát. Bár arról nincs tudomásom, hogy Fischer Iván milyen botanikai ismeretekkel rendelkezik, de az impresszionista zene érzékeny árnyalásával nemhogy a zenekarba lehel azon nyomban életet, de közben Rómáról is kellően részletgazdag képet fest. A Santa Cecilia Akadémia Zenekara finom arányérzékkel járja be a négy híres fasort. A Gianicolóban ugyan a Respighi által fonográfra írt csalogány dala alig kivehető, a zenekar tagjai is forgatják a fejüket, de talán mégis jobb így, esetlenül, mintha mesterkélten hangosan csiripelne valami a hangfalakból. A Via Appián masírozó katonák látomásából aztán egyre erősödő, lényegében kettős fokozással jutunk el a kirobbanó és diadalmas fináléhoz, melynek sikere duplán igazolja a sorrendbeli változtatás ötletét.
A római Santa Cecilia Akadémia Zenekara.
Ettől függetlenül a római kutakat sem lehet kikerülni, végig kell mászni ezen, a háromból legkorábbi Respighi-költeményen is, mely amúgy a helyszínek mellett egy másik festői gondolatot is megjelenít. Jelesül, hogy a négy kutat a szerző hajnaltól alkonyatig járja be, ezzel magyarázható a jóval visszafogottabb, lenyugvó fináléja is. A Róma kútjait körülölelő két Liszt-kórusmű felemás benyomást kelt. Mert hát az ötlet maga, miként arról már esett szó, önmagában jó, de valahogy a Cantemus Vegyeskar produkciója a szép hangzás ellenére néhol széttartó, egyenetlen hatást kelt. A második darabjukban (Dall’alma Roma) az orgonával ugyanaz történik, mint Respighi csalogányával, valahogy mintha tompán szólalna meg, alig lehet kivenni, hogy mi is a dallam, amit Zsilka Alan játszik.
A záró darab, a Római ünnepek az igazi fejtörő, a legnehezebb a triptichonból, hiszen itt a témát nem tárgyak, hanem fogalmak, ókori római mulatságok szolgáltatják. A Santa Cecilia Akadémia Zenekara, a sok esetben önmagát túljátszó, székéről fel-felpattanó elsőhegedűs Andrea Obisótól kezdve a fafúvósokon át a csellistákig – csupa fantasztikus zenészből áll. Apróság csupán, de a záró darab harmadik részében (L’Ottobrata) a kürtösnek igen nehéz feladata van, mert lényegében piano kell fújnia, ebbe pedig bele-belerecseg a hangszer. A lezárás három üteme itt is hátborzongató, a szó legjobb értelmében. A Budapesti Fesztiválzenekar alapító dirigense a déli lendületet finom érzelmekkel szőtte át, amiért a Santa Cecilia zenészei igen hálásnak bizonyultak. Fischer bemerészkedett a Trevi-kútba, méghozzá a legkevésbé sem vandál turista, hanem egy római mozihős benyomását keltve. Ha Mastroianni ezt hallaná…
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2023. szeptember 27.