A programban a magyar elemet Bartók művei, a hollandot pedig Beethoven németalföldi gyökerei jelentették. Ez persze csak formalitás, s a lényeg: a holland zenekar és a Hollandiához, Amszterdamhoz és a zenekarhoz is szorosan kötődő magyar karmester semmiféle tolmácsot nem igénylő, rendkívül harmonikus együttműködése volt. Az eredmény: egy emlékezetesen szép, sőt felemelő zenei élmény.
 Fischer Iván |
A műsor Bartók Táncszvitjével kezdődött, amelynek előadását rendíthetetetlen derű és arányosság jellemezte: a darab érdesebb, diabolikusabb részei sem voltak szorongást keltőek, ijesztőek, inkább kontrasztként, ellensúlyként működtek az önfeledt, felszabadult karakterű szakaszokkal szemben. A színek gazdagsága és differenciáltsága magával ragadta a hallgatót, de mind közül a ritornell finom, hajlékony, idilli hangja volt a legmegkapóbb: ennek a fonalára fűzte fel Fischer Iván az egész szvitet, amely így egységesnek és kikezdhetetlennek hatott.
Az Amszterdami Concertgebouw Zenekarának makulátlan játékához Bartók fiatalkori, op. 1-es hegedűversenyének szólistája, Kelemen Barnabás is hozzáadta a maga több mint kifogástalan játékát. Különösen az első, lassú tétel, ez a nyílt szerelmi vallomás volt felejthetetlen a közreműködésével. Az az olvadékonyság, azok a gyengéd érintést sugalló hangok, a finom visszafogott, mégis megindító érzelmek – Kelemen Barnabás, nyugodtan kijelenthetjük, a Bartókéval egyenrangú magaslatokban járt. Fischer Iván pedig ideális közvetítőként hangolta össze a szólista és a zenekar játékát, szinte a háttérből, de mindenről tudva és mindent kézben tartva.
A kéttételes műnek a kifejezés jóval szélesebb skáláján mozgó második tétele azután tágabb mozgásteret adott előadói szempontból, bár az ihletnek talán nem ugyanazon a színvonalán, mint a magas hőfokú, lírai nyitótétel. Az előadók azonban itt is ugyanazzal a koncentrációval és alázattal közelítettek a műhöz, és életteli volt minden karakter, lett légyen szó akár tipikusan zárótételbe illő, lendületes szakaszokról, akár a szólista pajkos-kisördögös megszólalásairól, akár a kezdőtétel világát sejtető rövid, érzelmes pillanatokról. És itt szóhoz jutott persze a hegedűszólista és a teljes zenekar imponáló virtuozitása is.
 Az Amszterdami Concertgebouw Zenekara |
Kelemen Barnabás ráadásként Bachot játszott, s a Sarabande tétel még a korábbiaknál is letisztultabb és elmélyültebb pillanatokkal gazdagította a hallgatót.
A hangversenyt Beethoven 5. („Sors”) szimfóniája zárta. Fischer Iván vezényletével az előadás legfeltűnőbb jellemzője a folyamatosság, az egyes pillanatoknak az előzményekből történő kibontása volt, s ennek jegyében a kopogó sors-motívumot is folyékonyabban, kevésbé színpadiasan-kiszélesítve mutatta be, mint oly sokan mások. A jelenet mégsem veszített drámai súlyából, mert a pregnáns artikuláció, a dinamikai kontrasztok ereje magában is erőteljes hatást gyakorolt a hallgatóra. A kontrasztok hangsúlyozása, a zenében rejlő retorikai potenciál gondos kiaknázása, a hangszín, a tagolás, a dinamika és az artikuláció finom kidolgozottsága vibrálóvá, izgalmassá tette az előadást. A nagyszerű zenekar pedig mindehhez – a maximális precizitáson túl – az összhangzás tökéletes csiszoltságát, a fenséges beethoveni pillanatok monumentális megszólaltatását adta hozzá. (Történt ugyan egy pillanatnyi kürtgikszer az első tétel elején, de jól tudjuk: a kürtgikszer nem hiba, hanem isteni elrendelés.)
Mit mondhatunk még? Megemlíthetjük a csellószólam csodálatos, mélybarna színét és együttlélegzését a lassú tétel bevezető ütemeiben, vagy éppen a scherzo fúgatémájának egészen briliáns, ritka kivételként könnyedén, tökéletesen kijátszott megszólaltatását. Vagy a timpani megszokott, túlságosan puha és tompa verői helyett többféle (!) kisebb, karcsúbb verő használatát, no meg a szebbnél szebb, légies pianississimókat. Egy pillanatra sem unhattuk tehát az ezredszer hallott remekművet, de felütöttük a fejünket, amikor a szimfónia diadalittas C-dúr zárószakaszában egyszerre kitárultak a pódiumra nyíló ajtók, s a Fesztiválzenekar vagy kéttucatnyi tagja tódult be hangszerrel a kezében, hogy az utolsó egy-két percre csatlakozzon holland kollégáihoz. Külsőséges ötlet? A barátság hangsúlyos kifejezése? Így vagy úgy, be kell látnunk: a gondolat egyáltalán nem bizonyult képtelennek a beethoveni eksztázis tetőpontján.
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2022. szeptember 24.