
Az előadás nem is annyira előadás, inkább filmvetítés, pontosabban Tóth Gergely lényének dokumentumfilmszerű bemutatása. A fiatalember egy-két előadással korábban csatlakozott a társulathoz, s ahogy sokáig Fehér Ferenc különleges, mélyről fakadó és elementáris táncos aurája köré szerveződött minden produkció, úgy most TH végtelenül szabad és kontrollálatlan ténykedése határozza meg az előadásokat.
A csekély számú érdeklődő a Sirály pincéjében egy underground mozi nézőterére ül be, és onnan figyeli a videóra rögzített TH akcióit. A vetítés alatt a valódi TH ki-be járkál, lefekszik a vászon elé, tárgyakat helyez a térbe, kommentálja és kiegészíti a filmen zajló eseményeket. Esetlegesen jön-megy, a bohócok belső szabadságával, ami kapcsolódik az előadásnak címet adó Ghelderode-darab egyik szereplőjéhez: TH ténykedése az udvari bolond Foliolt idézi.
![]() Szenteleki Dóra és Tóth Gergely |
Ezen túl nem is nagyon találni más összefüggést az Escurial dráma és a Finita előadása között, hiszen a filmen főként hiperrészletező szubjektív szuperközelik remegnek, amint TH a popkultúra ikonjait és a mindennapi élet tárgyait összetrancsírozza, átdolgozza, megfesti, felszabdalja, ütögeti, stb., azaz mindenfélét művel velük, különösebb hangsúlyok és kompozíciós törekvés nélkül. Az énekesnő Madonna arcát átégeti a homlokán egy cigarettával. Egy léc végére erősített cipőt megsétáltat az utcán lébecoló cigányok között. Üveget és tükröt tör szét. Műanyag tálat rak a fejére. Arany festékkel ken meg egy papírszemüveget. Távol-keleti harcmozdulatokat imitál seprűvel a kezében.
![]() |
Minden mozzanat lehetne gesztus értékű, hiszen a fogyasztói társadalom kellékei és mintái kerülnek totális szétrobbantásra, de valahogy az akciók mögött mégsincs szervező erő, nem fejlődnek sehová. Koncepció nélkül, önmagukban zajlanak le és halnak el, majd váltanak át egy újabb tevékenységbe. Természetesen az is lehet szabály, hogy nincsen szabály, ám ebben az esetben az óvodai rajzfoglalkozás produktumait ugyanolyan hírverés és tárlat illetné meg, mint a naiv festészetet. Vagyis: amit TH csinál, nem más, mint csinálás, amely köré azonban nem rakódik semmilyen varázslat. Ez még akkor is így van, ha TH a lényéből fakadó belső felszabadultsággal alkot, mély jelenléttel fog meg egy tárgyat, majd illeszt magától értetődően valami máshoz. Csakhogy a folyamat mindvégig az ő logikai rendszerében, saját, önálló zárt világában marad, nem közvetítődik felénk, kívülállók felé.
![]() TH (Forrás: Finita la Commedia) |
Tagadhatatlanul felbukkan persze időnként egy mélyebb szimbólumrendszer. Például akkor, amikor a filmen döglött legyeket látunk, majd TH-t, amint ollóval nyírja le a szakállát, míg végül csak pamacs-bajusz marad az orra alatt. Chaplin vagy Hitler? Nem lehet eldönteni, hiszen egyrészt ott az udvari bolond motívum, másrészt viszont a filmen nem sokkal később horogkeresztek bukkannak fel, majd TH a japán kamikázék zászlajával tűzdelt lándzsával döfköd a kamerás felé. De ez az asszociációs sor sem kerül kibontásra. Összességében: túl sok a sejtelem, az allúzió, túl sok az állításnak gondolt, de valójában elkent, maszatos téblábolás, az akármilyen értelemmel felruházható epizód.