Tíz előadást láthatott az érdeklődő az Eötvös 10-ben megrendezett kétnapos fesztivál alatt – amelynek szüneteiben Cserje Zsuzsa, Csizmadia Tibor és Solténszky Tibor vezetett szakmai beszélgetéseket –, s ezek majd mindegyike díjnyertes. De a válogatás nem pusztán ebből a szempontból reprezentatív, hanem a korosztályokat és a társulati profilokat átfogó merítés miatt is: fellépett itt gyerekszínház, diákszínház, faluszínház és kísérleti színházi műhely. Jóllehet az ilyesfajta be/felsorolás azt sugallja, mintha a kortárs színházi trendekre való érzékenység csak az utóbbi (felnőtt) társulatok munkáit jellemezné, ez téves képet adna a fesztivál egészéről, amelynek üdesége abból is fakad, ahogyan a meghívott gyerek- és diákelőadások némelyike meglepő természetességgel „színháztudatos”. 

A Pécsi Müszi előadásában például a diákszínészek, mellőzve a jelmez/díszlet/kellék segítő eszközeit, kizárólag a színészi játékra, éneklésre, interaktív játékokra hagyatkozva viszik színre Büchner Leonce és Lénáját, amely saját adaptációjukban a Vagy-vagy! címmel egészül ki, utalva a felnőtté válás problémakörére. Tóth Zoltán rendezésében erre a témára épül a felnőttség elől sikertelenül menekülő páros története: mintha osztályteremben lennénk, a szétszórt székek közt farmerruhás diákok vázolják a szerelem kibontakozását, a világ álságaira kamaszkori tisztánlátással pillantó filozófiát. Vázlatot, összképet látunk, amely egy ismerős és általános (rituális) folyamatot sűrít előadássá, olyan érzékenységgel, hogy a fent említett eszköztelenséget ruházza fel színházi jelentéssel (a civil ruha így minősül át korosztály-jelmezzé) – ám részben ez a vázlatosság okozza a figurák elnagyolt kidolgozását  és a történet fordulatainak egyneműsítését. 

Színpadtudatos játékban a lendvai Carpe Diem Színjátszó Csoport előadása sem szűkölködik, habár az Inferno témaválasztása első blikkre merész túlvállalásnak tűnik: hogyan is lenne képes a médiát és a mindennapi világot uraló erőszakot a banalitásokon túllépve színpadra tenni egy katonaruhába öltözött kiskamasz gyereksereg? Mondjuk sok és önreflexív humorral. A híradó-jeleneteket megelevenítő játszók ugyanis egy adott ponton, a rendező Mess Attilla ellen lázadva épp azt kifogásolják, ahogyan ők maguk is eszközzé, egy koncepció végrehajtóivá válnak az előadásban. A füleki Apropó Kisszínpad Jó palócok című előadása a palóc identitást viszi színre egy elrajzolt népi világ kulisszái közt. Szvorák Zsuzsanna rendezésében a párválasztás bonyadalmairól szóló jeleneteket, valamit a szokásokon és tájszóláson finoman ironizáló szösszeneteket végül esküvőbe futtatja az élőzenével kísért előadás. A legkisebbek előadása, a siófoki Turbó Csiga együttes mesejátéka, A nap leánya jó ízléssel és sugárzó játékkedvvel megvalósított produkció. Jó gyerekelőadást csinálni nehéz feladat: ahhoz, hogy ne édelgésként hasson, partnerként, aktív nézőként kell tekinteni a gyerekekre. Sajnos ezt a feladatot épp a felnőttek gyerekeknek szóló játéka, Simor Ágnes Társulatának Holdasszony, napember című előadása nem vette figyelembe: bár igéző a színészek akrobatikus tudása, a pompás jelmezek, ám épp a fantáziát mozgásba hozó részletgazdag interakciók hiányoznak belőle.

A felnőtt mezőny előadásai a színjátszás másfajta minőségét képviselik, és ez a különbség az értelmezés nyilvánvaló összetettségén túl a mesterségbeli eszköztár gazdagságában, a személyiség tudatos színházi használatában ragadható meg. A Körmendi Kastélyszínház Társulat háromszereplős kamaradarabja egy hármas férfibarátság révén tárja elénk az emberi viszonyok árnyalt dinamikáját. Yasmina Reza Művészet című darabja köznapi emberekről szól. Szegezdi Róbert rendezése a józan paraszti ésszel szembenállónak mutatkozó konceptuális művészet (egy monokróm festmény megvásárlásának) apropóján a köznapi, a normalitás alig látható megbillenéseire mutat rá, és Szép Dániel, Vörös Zsolt valamint Tahin Zsolt ennek megfelelően mozdul el a „természetes” hangvételű játéktól a groteszk – rappelésbe, tikkelő szövegismétlésbe, vagy éppen verekedésbe, pofozkodásba hajló – stilizációig. A Lovászi Faluszínház Testamentom című előadása népi világba kalauzol, és az eltartott játék komikuma révén ígéri azt, hogy a közhely-fordulatokat ismerő nézői elvárást cselesen irányítva akár a történetszövés, akár a játékmód által meglepi a nézőt. Ezt az ígéretet nem váltja be az előadás, a humorosság szintjén marad – így is szórakoztató. 

A pápai Teleszterion Színházi Műhely García Márquez Szerelemről és egyéb démonokról című regényéből ihletődött előadása a prózai színházat ötvözi a mozgásszínházzal. Baljóslatú, szenvedéssel átitatott világot teremtenek a testüket maximális energiával uraló előadók, kreatívan használva a multifunkcionális díszletet – a központi emelvény kanapés felső szintje és az alatta vasrudakkal, láncokkal felszerelt edző-kínzó-terem jelzi a kolostoron kívüli vagy azon belüli világot. Az előadásnak mégsem sikerül maradéktalanul beszippantania a nézőt, mivel a zárt esztétikai nyelv, az egyfajta hatáskeltés, az állapotképek egyenfeszültségű láncolata nemcsak a figyelmet tompítja el, hanem a történet emberi tétjeit is homályban hagyja. Nem mindenütt: a kiugrott pap és a tragikus sorsú gyereklány szerelmének kézzel-lábbal való rebbenékeny „eltáncolása” találóan beszél a törékeny lelki és testi vonzódásról. 

Szintén Márquez-szövegeket, a Tizenkét vándor novellát dolgozta fel a Trainingspot Társulat. A Labirintusokban (rendező: Pap Gábor) titokzatos módon érnek össze az emberi történetek, a jelenetek tér-ideje állandó alakulásban van, hol egy szálloda szobáiban, hol egy étterem számozott asztalainál, hol kórházban vagy őrültekházában zajlik az élet. Ez a képlékenység lebegő, éteri világot hoz létre, ugyanakkor a gyakori és nehezen követhető tér- és szerepváltások nem jelölnek ki olyan dramaturgiai súlypontokat, amelyek által talán hatásosabban bontakozhatna ki a helyszínek által kódolt életmetaforika; vagy a valóság-fikció problémája, amely egy úton lévő író alkotói tusakodása révén szivárog be az előadásba: mintha az előadás szereplői egy könyvben, a fantázia világában születnének meg, hogy át-átlépjenek egy valódibbnak tűnő valóságba. 

A fesztivál utolsó, egyik legjobb előadásaként a Játsszunk Oidipuszt!!! a színházi játékhelyzet pőre valóságából indul ki, és az erre irányuló poénok burjánzásának fokozatos elcsitulásával nyit teret a thébai király tragédiájának. A Laboratorium Animae Társulat blődli-rengetege szórakoztató, ez a könnyedség önmagában kisebb sírt ásna az előadás alatt, de nem ez történik: Sardar Tagirovsky rendezése profi arányérzékkel adagolja a különböző műfajok és előadásmódok – stand-up comedy, árnyjáték, kibeszélő show és az amatőrszínház kliséinek – paródiáit, miközben a mitikus történetet a kezdeti jelzészerűségből kidolgozott drámai jelenethez, az önnyomozás megrendítő eredményéhez vezeti. Anélkül persze, hogy végleg lemondana a kiszólás jogáról és öröméről, hiszen a történetértés szempontjainak párhuzamossága, a tragikomikus kettősség nemcsak az emberi természetről beszél lényegien, hanem a színházi befogadás természetéről is.