Előrebocsátom: Fischer Iván Müpa-beli operaelőadásai számomra mindig az évad fénypontját jelentették. Még amikor a szcenírozás frusztrálónak bizonyult, zeneileg akkor is kivétel nélkül kiemelkedő előadásoknak lehettem tanúja, a budapesti operaéletet tekintve sokszor hiánypótló művekkel (Monteverdi, Britten – s a MÁO barbarizmusának köszönhetően az idei Debussy), és mindenekfelett ragyogó alakításokkal (Andrew Staples Peter Quintje, Jeanine de Bique Poppeája, Miah Persson Grófnéja, Nicola Alaimo Falstaffja, Hanna-Elisabeth Müller Paminája és Hanno Müller-Brachmann Papagenója, Christopher Maltman Don Giovannija…). Amikor pedig istenigazából ment minden, zene, rendezés, énekesek, akkor parádés, örök élmény lett egy-egy előadás (Falstaff, Don Giovanni).
A Pelléas azonban nem megy. Sem így, sem úgy. Persze Debussy 1902-es operája „nehéz” darab – Maeterlinck súlyos, szimbolista szövege, a dráma laza, epizodikus szerkezete, enigmatikus női címszereplője nem egy Da Ponte-librettó sziporkázó anyaga, Debussy poszt-wagneri zenéjének finom, aprólékosan színezett impresszionista szövete sem tudja az embert mindig olyan ellenállhatatlan erővel megragadni, mint a wagneri előképek (Trisztán és Izolda, Parsifal), vagy a nagy wagneriánus–modern kortársak. De a felszín alatt Debussynél is elemi, lüktető feszültség kavarog, mely érzékletesen kelti életre a librettó fojtó atmoszféráját, olyan sötét, nyomasztó, erőszakkal áthatott világot tárva fel, melyben csak pillanatok erejéig sejlik fel a tiltott szerelem egy-egy gyengéd mozzanatával fénysugár. Talán nem ez az opera az, amiért az ember eltökélten rajong, de mégis mélyen megindító, mesterien kidolgozott zenemű.
Csúnyán szólva: lenne itt anyag, de Fischer valamiért nem talál rajta fogást. Nemcsak a rendezésen, hanem a zenén magán. Érthetetlen élmény: a Fesztiválzenekar ugyanolyan gondosan játszik és gyönyörűen szól, mint szokott, ragyogóan fénylenek a vonósok, igézőek a fafúvósok, Debussy atmoszferikus zenéje megkapóan, éterien lebeg, de az egész mégis meghökkentően üres, élettelen. Az előadás legelején ugyan még érezhető a zenekar vezetésében az opera hullámzó drámai ritmusa, ám aztán nincs több drámai lendület, nincs zsigeri feszültség, ami megragadná az ember figyelmét, az előadás első fele egyszerűen lötyög a semmibe, és az, hogy a második felében aztán mégiscsak kicsit összerázódnak a dolgok, inkább köszönhető a cselekményben hirtelen sűrűsödő eseményeknek, mint a karmesteri invenciónak. Bizonyos részletek kirobbanó erővel szólalnak ugyan meg (jellemzően a nagy, sötét, drámai pillanatok: Pelléas és Golaud alászállása a vár tömlöcébe, Golaud és Yniold jelenete, melyben Golaud arra kényszeríti fiát, hogy Pelléas és Mélisande után kémkedjen, a szerelmi kettős előtti bevezető), de nagy egésszé nem tud összeállni.
Fischer Iván a Budapesti Fesztiválzenekar élén
És hát nem segít mindebben a rendezés sem. Az, hogy Fischer Marco Gandinival közös rendezői munkái kissé felemásra sikerülnek, már megszokott, a koncerttermi keretek közt sosem lehet teljes értékű operaelőadást csinálni, a Fischer által igazán kedvelt gesztusok (a zenekari árok és a színpad összeolvasztása, a zenészeknek a színpadi játékba való bevonása) pedig olykor jól sülnek el, olykor nem. Az alapkoncepció, hogy a nyitójelenet erdejét tegye az egész opera fő helyszínévé: a vad, kiismerhetetlen tér, az útvesztés és az énkeresés válságának évszázados szimbóluma végtére is jól illeszkedhetne a Pelléas céltalanul bolyongó szereplőinek útjához. Az Andrea Tocchio által a színpadra álmodott erdő azonban – bár impozánsan fonja körbe a zenekart – inkább kedvesen vadregényes ligetke, mintsem az emberi lélek komplexitására reflektáló átláthatatlan, fenyegető sűrűség, a ragyogóan zöld levelek koronája kevéssé idézi meg azt az éjsötét, fullasztóan komor környezetet, mely lassan összeroppantja a benne élni kénytelen szereplőket. (Rendkívül hatásos ugyanakkor Bányai Tamás világítástervezése.) A látványtervezés általában egy képes tündérmese hangulatát idézi a színpad hátsó részének emelvényeit alkotó várfalaival, illetve Anna Biagiotti középkorias jelmezeivel – az opera szüzséjéhez nominálisan illik természetesen, a mű elvont, szimbolikus, elemien modern voltát tekintve azonban, ha nem is messzemenően zavaró, némileg szereptévesztésként hat.
Az énekeseknek két szűk játéktér jut: a zenekar előtt, a színpad elején (ez az udvar, valamint az erdő nyitott tere), illetve a színpad hátsó sávjában, ahol három-négy kisebb, tetszés szerint emelhető platform szolgál a beltéri jelenetek helyszíneként. Ez utóbbi térhasználat invenciózus, de ismét csak azzal jár, hogy az énekesek minimális mozgásteret kapnak: ha nem realista, hanem stilizáltabb játékmódot jelöl ki számukra a rendezés, talán ellensúlyozható lett volna ez a kötöttség. Így viszont maradt az egy helyben toporgás, a statikusság, és a suta gesztusrendszer – ahogy a toronyjelenetben Pelléas két kezében szorongatja Mélisande igen visszafogottan aláhulló hajzuhatagát, az minden, csak nem az addig talán nem is tudatosuló vonzalom hirtelen, lehengerlően erotikus megnyilvánulása.
Jelenet az előadásból. Fotók: Andrea Veroni. A képek forrása: Festival del Due Mondi, Müpa Budapest
A szereposztásból a leghálásabb feladat valószínűleg a Golaud szerepében fellépő Tassis Christoyannisnak jut: az öregedő, féltékeny, erőszakos férjet, a mű talán leginkább markánsan megformált karakterét alakítani e helyzetben jutalomjáték, Christoyannis pedig tökéletesen hozza a családját durva kontroll alatt tartó, a cselekmény során brutális vadállattá váló férfi alakját (ahogy Mélisande-ot halálos ágyán úgy rángatja kétségbeesésében, hogy a lány párnáiról majdnem a padlóra zuhan, megrázó pillanat). A görög bariton megszokott módon remekel, bár meleg, aranyfényű baritonja csaknem túl szép ehhez a szerephez, így is keményen, vérfagyasztóan szól, ahol kell. A vetélytársaként fellépő Bernard Richter Pelléasa kicsit suta figura, Mélisande-dal való kapcsolatában (szöveghűen) rámenős, már-már erőszakos. Richter kellemes színű, tisztes erejű tenorja kezdetben ígéretes, meggyőző teljesítményt nyújt, magas hangjai azonban durván szólalnak meg, Pelléas szenvedélyes kitöréseit (így például a szerelmi kettős Je l’ai trouvée frázisát) pedig olyan elkötelezett bömböléssel adja elő, hogy az teljesen szétrobbantja e pillanatok elegáns szépségét.
Patricia Petibon Mélisande-ja érdekes elegye a kalickában vergődő kismadárnak és a nagyon is öntudatos, látványosan boldogtalanná váló nőnek. Bevallom, felvételről sosem szerettem Petibont hallgatni, most viszont első frázisától olyan szép hangon szólalt meg, hogy nem lehet rá nem felfigyelni, szerepformálása pedig kellően megkapó ahhoz, hogy nem lehet nem együttérezni vele. Az alakítás értékét azonban sajnos csökkenti egyrészt, hogy Richterhez hasonlóan Petibonnál sem jönnek könnyen a magas hangok, zenei anyagának megszólaltatására pedig kihat az általános érdektelenség. A mellékszerepekben tisztes teljesítményt nyújt Nicolas Testé elaggott nagyúrnak még kevéssé hihető Arkelje és Yvonne Naef Geneviève-je, Ynioldként Oliver Michael helyt áll.
Jövőre, szebben, ugyanitt?
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2023. szeptember 9.