A fesztivál hívószava talán az „accessibility” kifejezés, ami leginkább hozzáférhetőségnek, elérhetőségnek fordítható. A találkozó programja a tánc- és színházi előadások mellett múzeumlátogatást és városnéző túrát is tartalmazott. A program második napja a MART múzeumban (Museum of Modern and Contemporary Art of Trento and Rovereto) kezdődött, ami a tartomány leghatalmasabb és leghíresebb múzeuma. Az épület valóban lenyűgöző méretű, ami a kiállítások mellett performanszoknak is helyet biztosít. A MART az észak-olaszországi kultúra szíve – mesélte az idegenvezető. Bár a múzeumba rendszeresen meghívnak előadásokat, ezek megrendezése kihívást jelent, mivel az itt elhelyezett műalkotások biztonsága az elsődleges, így a performanszokat csak üres terekben rendezhetik meg. Ennek ellenére a múzeum tere és a művek jelenléte plusz jelentésrétegeket ad egy-egy előadáshoz azáltal, ahogy a különféle művészeti ágak kapcsolatba lépnek egymással.

A kiállítások megtekintése után Gaia Clotilde-dal a tánc és a múzeum kapcsolatáról beszélgettünk. Ő rendszeresen dolgozik olyan performerekkel, akik különleges, közösségi terekbe viszik el az előadásokat. Ilyen például Danielle Ninarello Nobody, nobody, nobody című projektje, ami az iskolai bántalmazás témáját dolgozza fel. A táncos saját élményeiből kiindulva kezdett el dolgozni a projekten Mariella Popolla szociológusssal. Gimnáziumokban mozgáson alapuló workshopokon keresztül dolgozták fel a témát a diákokkal, az ő történeteiket és mozdulataikat emelte be Danielle Ninarello a koreográfiába. 

A performansz meghívást kapott a MART múzeumba, ahol egy olyan térben jött létre az előadás, ahol a test maga is tárggyá válik. A tánc és a falakat borító képek kapcsolatba lépnek egymással, ahogy a festményeken látható erőszak, heves érzelmek és szétszakadt testrészek új jelentést adnak a táncos heves mozdulataihoz. Mivel az előadás a nyitvatartási idő alatt folyamatosan zajlott, a múzeum látogatói ugyanúgy figyelhették a táncos mozdulatait, ahogy a mögötte lévő festményeket, majd tovább sétáltak: a tánc és a múzeum tere így olvadt eggyé. 

A beszélgetés után rövid túrán vettünk részt, ahol megismerkedtünk Rovereto történelmével. Trentino tartománya az osztrák-olasz határon helyezkedik el, autonóm tartomány közel háromezer tóval – emiatt kis Finnországnak nevezik. Noha lakossága mindössze negyvenezer fő, mégis nyolc múzeum található itt. Ennek oka, hogy az alapvetően iparral foglalkozó város a hatvanas években válságba került, amit a kultúra fejlesztésével hidaltak át. Roveretóban a kulturális intézmények szorosan együttműködnek egymással, aminek jelei mindenhol megtalálhatóak: a fesztivál plakátjai nemcsak minden bolt kirakatában, de még az éttermek tányéralátétjein is feltűntek. 

Nicola Galli: Ultra

A második nap programja Nicola Galli Ultra című előadásával zárult. Egy kiüresedett, sárral és földdel borított posztapokaliptikus térben furcsa antropomorf lények mozogtak. A füsttel teli színpadot csak néhány kihunyó, felhőkarcolókat idéző LED világította meg. A nyekergő, elidegenítő hangok fülsértőek voltak, miközben a villódzó fényben próbáltuk kivenni a táncosokat. Az alakok elkúsznak egymás mellett, elesnek, majd felemelkednek. Bár a posztapokaliptikus tér, az Alien-filmeket idéző alakok és a horrorelemek kezdetben izgalommal töltöttek el, a produkció gyorsan önismétlővé vált. A gyakori, indokolatlan elsötétítések fárasztóak, és bár a darab csupán negyvenperces, sokkal hosszabbnak érződött. 

A harmadik nap reggelén ismét a MART-ban kezdtünk, ahol Diana Anselmo Self-portrait in 3 acts című performansz-előadásán vettünk részt. A performansz középpontjában a néző és a nézett viszonya állt, melyet a művész három nézőpontból mutatott meg három rövid videóban. Az első videóban Diana Anselmónak csak a kezét láthattuk, ahogy jelel: ez volt a mi nézőpontunk. A második videóban szembefordult a kamerával, teste ily módon nézett objektummá válik, majd a harmadikban kivette a hallókészülékét és alsóneműre vetkőzött – ezt az itt és most nézőpontjának nevezte. 

A videók megtekintése után a performer a siketség mindennapi tapasztalatáról beszélt, ahogy középiskolás korában próbálta fogyatékosságát elrejteni a többiek elől, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A performansz során három igazságot osztott meg velünk arra vonatkozóan, hogyan próbálják a fogyatékkal élő emberek megjátszani magukat azért, hogy ne bánjanak velük másképp. Beszélt a színpad teréről, ahol teljesen más szabályok működnek, mint a mindennapokban, mivel a színház a láthatóság, nem pedig a láthatatlanság tere. 

A performansz után kialakuló beszélgetés, ami később a Sergio Lo Gatto által vezetett szemináriumon is folytatódott, a hozzáférhetőség és a fogyatékos testek leírása körül mozgott. Hogyan írjunk olyan színházi előadásokról, amiben fogyatékos táncosok szerepelnek? Milyen nyelv és milyen eszközök állnak rendelkezésre az ilyen előadások érzékletes bemutatásához? Meg kell-e egyáltalán említeni, hogy a performerek vagy táncosok mozgáskorlátozottak, ha alapesetben nem szoktuk kiemelni, amikor nem azok? A kérdésekre nem találtunk egyértelmű választ, ugyanakkor Diana hangsúlyozta: fontos, hogy találkozzunk és beszélgessünk a közösségekkel, és úgy írjunk róluk. A felvetett témák kapcsán egy tételmondatot emelt ki: Nothing about us without us!, azaz Semmit rólunk – nélkülünk!

Sharon Fridman: Go Figure. A képek forrása: Oriente Occidente

Az érintett témák körül forgott a fesztivál számunkra utolsó előadása, a Sharon Fridman által koreografált Go Figure. A sötét térben egy szkúter köröz lassan, miközben a rajta fekvő férfi kecses mozdulatokkal a szék köré fonja karjait. Ahogy a jármű mozog, a táncos lassan legördül a földre, mozdulatai hullámzóak, miközben egy másik szkúter bukkan fel. Az újabb táncos, Tomer Navot szálfaegyenesen áll a járművön, miközben egy mankót nyújt földön fekvő társa felé. A darab középpontjában kettejük dinamikája, kapcsolódása, és a mozgásában korlátozott táncos, Shmuel Dvir Cohen testének esztétikája áll. 

A mankó mint metafora folyamatosan újrateremtődik a performansz során, hol kapoccsá válik a két férfi között, hol szárnyként emelkedik a magasba, hol a bizalom, az egyensúly és akrobatika eszközévé válik. Tomer Navot tökéletesen egészíti ki Shmuel Dvir Cohen mozdulatait, amikor egyes jelenetekben átveszi a mankó szerepét, és tartja, kiegyensúlyozza a másik táncos testét. A koreográfia, ahogy azt az előadás utáni beszélgetésen Sharon Fridman is megerősíti, a test esztétikai bemutatása, ahogy Shmuel Dvir Cohen használja és látványossá teszi egyéni adottságait. A Go Figure tökéletes zárása a mozgáskorlátozott táncosokról szóló diskurzusnak, hiszen bár a test egyedisége az első pillanattól kezdve látható, mégsem a fogyatékosság, hanem az esztétikum áll a középpontban.