Van valami misztikus abban, ahogyan valaki megérinti a hangszerét, mielőtt mondani akar rajta valamit. Még egyetlen hangot sem játszott, de máris látszik rajta, hogy kutyaütő, szorgalmas féltehetség, lusta talentum vagy kivételes művész-e. Kicsit olyan ez, mint amikor egy szerelmespár halad el mellettünk az utcán; nem kell, hogy egymáshoz érjenek, azonnal érezzük, milyen erős a kötelék köztük. És ha a tökéletes harmónia jelen van, a szemlélő jutalma a rácsodálkozás öröme lesz. Ezért nem volt kétségem afelől, hogy szeretni fogom ezt a lemezt. A főszereplőket ismerve valójában már a borítót olvasva tudtam.

Hiszen a magyar népzenei hagyományt a jazzel keresztező Dresch Mihály szaxofonos a ’80-as évek dereka óta az egyik legeredetibb alakja honi zenei életünknek, a washingtoni születésű, ám Baltimore-ban élő Lafayette Gilchrist pedig napjaink talán legtöbbet méltatott tengerentúli zongoristája. Szandai Mátyás bőgős és Dresch immár másfél évtizede játszanak együtt, az okot érteni is vélem. Míg a lemez másik sztárvendége a szintén amerikai Hamid Drake ütős, aki szinte mágusként bűvöli a bőröket. Nem rossz névsor. Az izgalmat tovább fokozza, hogy Dresch és Gilchrist köztudottan egyaránt azt játszik hangszerén, amit csak akar. És nem pusztán azért, mert nincsenek számukra megugorhatatlan technikai kihívások, hanem abban az értelemben is, hogy a profiltisztaság nem különösebben foglalkoztatja őket. A jazz mindkettejük számára csak jobb híján viselt pecsét – gondolataik nem zenei műfajok, hanem zenei hangok körül forognak. És ilyenkor jön létre az a csoda, mikor az instrumentum már a test meghosszabbítása, az előadás pedig nem megoldandó feladat, hanem valami jóval kockázatosabb: kitárulkozás.

És valóban ezt kapjuk a korongot meghallgatva. Már az első dal (Shift One) falhoz préseli a fröccsöntött jazzhez szokott hallgatót diabolikus indításával. Gilchrist (a szerző) démoni felrakású akkordjai és nyers menetei mintha egy vudu szertartás alkalmára készültek volna. A sámán ez esetben Dresch, akinek játéka valóban ezeréves bölcsességet sugall. Ráadásul hangszere sem éppen hagyományos: saját fejlesztésű – a szokásosnál fátyolosabb hangú – furulyán játszik, amelyet „fuhunnának” nevezett el. A törzsi hangulatot Drake csak tovább erősíti, Szandai pedig keserves szólamaival babonáz meg minket. E tételt napokig lehetne hallgatni, minden idők egyik leghatásosabb nyitódala. Ha itt véget érne a lemez, már megérte volna elkészíteni. A jóval kedélyesebb Delicate Dancer elsősorban Gilchrist jutalomjátéka (védjegyének számító kiszámíthatatlan stílusa teljes fényében ragyog), majd egy feszülten meditatív Dresch kompozíció (Le az utcán/Down The Street) sodor minket ismét transz közeli állapotba. A Waves és a Dried Goods töredezett sorait a nyakatekert ritmikájú alapokra improvizált sikamlós szaxofonszólók kettőssége jellemzi, ezeket a folkos Naiv/Naive egyszerű szerkezete (és nemesen tiszta dallamvilága) ellenpontozza megnyugtatóan. A felétől aztán felpezsdül, alkalmat adva mindkét szólistának, hogy ismét kimutassa foga fehérjét.

Az All In rendhagyóan lomha shuffle-jét az Öreg ház balladája/Old House Ballad című, meglehetősen hagyományos jazz stílusban fogant nyugis Dresch-szerzemény követi – átvezetve a hallgatót a sztenderdek világába. Ahol is a bő hatvan éves The Night Has a Thousand Eyes győz meg minket arról, hogy hőseink tradicionális alapokra is üzembiztosan és ízlésesen rögtönöznek, bár efelől nem is voltak igazi kétségeink. A záró Night Level mintegy keretes szerkezetet ad az albumnak, hiszen visszatér a jóval kopárabb „törzsi atmoszférához”, újfent valamiféle rituális szertartás lelki képeit előhozva a hallgatóból. Mire elhaló hangjai után beáll a néma csend, azon nyomban olthatatlan vágyat érzünk ismét a legelejétől elkezdeni ezt a hihetetlenül változatos, egyetlen másodpercig sem unalmas utazást.