 Johann Sebastian Bach |
A műsor Bach zenekarra és szólóhangszerekre komponált műveiből állt: a két csembalóra és zenekarra írott három versenyműből, valamint a fuvolára és zenekarra írott h-moll szvitből, Bach egyik legnépszerűbb kompozíciójából. A hangverseny két csembalistája Dobozy Borbála és Szekendy Tamás volt, a h-moll szvit fuvolaszólóját Bertalan Andrea játszotta, a kísérő zenekar pedig szemre a Capella Savaria legszűkebb változata volt, bár a műsor kibővített Trio Antiquaként (művészeti vezető: Kalló Zsolt) aposztrofálta. Persze mindkét elnevezésnek megvan a maga logikája: az együttes a szólóhangszerekkel szemben zenekarként funkcionált, viszont kamarazeneszerűen, minden szólamot csupán egyetlen hangszer adott elő. Bach templomi műveinek előadásában, ha nem is általános, de ma már bevett szokás a „kórus” szóló-énekkvartettel történő realizálása. (Ma már ez számít a bachi praxisnak igazolhatóan megfelelő megoldásnak, még olyan nagyszabású művek esetében is, mint a Máté-passió.) Versenyműveket ritkábban hallunk tulajdonképpeni zenekar helyett vonósnégyessel (illetve a nagybőgővel együtt: vonósötössel) megszólalni, jóllehet ez az opció a barokk zenében szinte minden esetben számításba jön.
 A Zimmermann-féle kávéház |
Különösen kézenfekvő ez a megszólaltatási lehetőség akkor, ha a Bach által voltaképp a korabeli világi zenélés lipcsei fellegvárának számító, a Telemann alapította Collegium musicumnak otthont adó Zimmermann-féle kávéház számára föltalált csembalóversenyről van szó – még ha mindjárt kétcsembalósról is. A Bach-korabeli csembaló ugyanis nem éppen masszív hangzásáról volt nevezetes, konstruktőreinek eszébe sem jutott, hogy a hangszernek egy egész zenekarral kellene egyensúlyt tartania: ők szóló-, kamarazenei és continuo-hangszert építettek. Éppen ezért volt Bach ötlete, a csembalóverseny, megszületésének pillanatában olyan eredeti, sőt kissé bizarr. (Ha valakinek, hát Bachnak persze elhisszük, hogy előre látta a billentyűs hangszereknek az elkövetkező évtizedekben bekövetkező metamorfózisát is.)
Nos, túloznánk, ha azt állítanánk, hogy ez a vékony felállás a november 29-i koncerten különösebben telt hangzással szolgált volna a közönség számára. Feltételezem, hogy ebben annak is szerepe volt, hogy a várbelihez hasonló hosszúkás termek, a hosszabbik oldaluk középpontjában hordják súlypontjukat, ha tehát valaki a teremben zenél vagy szónokol, akkor nem a terem végében, a mozinézőtérszerűen leültetetett közönség előtt, hanem széles és ívelt széksorok előtt, az egyik hosszú oldal közepén kell elhelyezkednie. Ez most is így történt, ám a nagy oldalirányú kiterjedés jelentős hangveszteséggel járt, s így sokszor az volt az érzésünk, hogy a szólisták és a „zenekar” közül mindegyik a háttérbe szorult a másikhoz képest. Ez a viszonylagos „szárazság” és utánzengés-hiány nem bizonyult előnyösnek a művészek számára, mert a hangzást megfosztotta érzéki jellegétől, ráadásul pedig a legkisebb tökéletlenség is meghallatszott. Éppen ezért volt jelentős teljesítmény az előadóktól, hogy ebben a helyzetben is teljes értékű zenei élménnyel, és nem is egyszer emlékezetesen szép pillanatokkal vagy egész tételekkel szolgáltak.
 Dobozy Borbála |
Szünet után h-moll szvit egy-egy kisebb intonációs szeplőtől eltekintve briliáns módon szólalt meg: Bertalan Andrea nagyszerű hangszeres és érzékeny zenész; a mű kaleidoszkópja igazán élvezetesen, sok könnyedséggel és játékossággal, szólista és zenekar valódi összhangjával és összecsiszolt párbeszédével gazdagon fordult körbe. A zárószám: a másik, BWV 1062-es c-moll concerto – a d-moll kéthegedűs versenymű átirata – a három kettősverseny közül a legelmélyültebb, legkomplexebb remekmű. Az előadók kvalitásait dicséri, hogy ebben a műben nyújtották tudásuk legjavát: az I. tétel szövetének áttörtsége, a zárótétel hihetetlen energiája és a bachi zene egyik nagy csodája, a lassú tétel lehető legszigorúbb eszközökkel felidézett szerelmi eksztázisa mind-mind hallhatóvá és átélhetővé vált. Sok ilyen régi zenei estét szeretnénk hallani.