Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BACHTÓL BACHIG

Dobozy Borbála, Szekendy Tamás és a Trio Antiqua / Art Face Seven Régizenei Estek
2008. dec. 7.
Második régi zenei estjét rendezte meg november 29-én az Art Face Seven elnevezésű régi zenei ügynökség. Az MTA várbeli kongresszusi terme szépen megtelt ebből az alkalomból, és öröm volt látni, hogy a rendezők a részletekre is ügyeltek a művészek elhelyezésétől egészen a virágokig. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Johann Sebastian Bach
Johann Sebastian Bach

A műsor Bach zenekarra és szólóhangszerekre komponált műveiből állt: a két csembalóra és zenekarra írott három versenyműből, valamint a fuvolára és zenekarra írott h-moll szvitből, Bach egyik legnépszerűbb kompozíciójából. A hangverseny két csembalistája Dobozy Borbála és Szekendy Tamás volt, a h-moll szvit fuvolaszólóját Bertalan Andrea játszotta, a kísérő zenekar pedig szemre a Capella Savaria legszűkebb változata volt, bár a műsor kibővített Trio Antiquaként (művészeti vezető: Kalló Zsolt) aposztrofálta. Persze mindkét elnevezésnek megvan a maga logikája: az együttes a szólóhangszerekkel szemben zenekarként funkcionált, viszont kamarazeneszerűen, minden szólamot csupán egyetlen hangszer adott elő. Bach templomi műveinek előadásában, ha nem is általános, de ma már bevett szokás a „kórus” szóló-énekkvartettel történő realizálása. (Ma már ez számít a bachi praxisnak igazolhatóan megfelelő megoldásnak, még olyan nagyszabású művek esetében is, mint a Máté-passió.) Versenyműveket ritkábban hallunk tulajdonképpeni zenekar helyett vonósnégyessel (illetve a nagybőgővel együtt: vonósötössel) megszólalni, jóllehet ez az opció a barokk zenében szinte minden esetben számításba jön.

A Zimmermann-féle kávéház
A Zimmermann-féle kávéház

Különösen kézenfekvő ez a megszólaltatási lehetőség akkor, ha a Bach által voltaképp a korabeli világi zenélés lipcsei fellegvárának számító, a Telemann alapította Collegium musicumnak otthont adó Zimmermann-féle kávéház számára föltalált csembalóversenyről van szó – még ha mindjárt kétcsembalósról is. A Bach-korabeli csembaló ugyanis nem éppen masszív hangzásáról volt nevezetes, konstruktőreinek eszébe sem jutott, hogy a hangszernek egy egész zenekarral kellene egyensúlyt tartania: ők szóló-, kamarazenei és continuo-hangszert építettek. Éppen ezért volt Bach ötlete, a csembalóverseny, megszületésének pillanatában olyan eredeti, sőt kissé bizarr. (Ha valakinek, hát Bachnak persze elhisszük, hogy előre látta a billentyűs hangszereknek az elkövetkező évtizedekben bekövetkező metamorfózisát is.)

Nos, túloznánk, ha azt állítanánk, hogy ez a vékony felállás a november 29-i koncerten különösebben telt hangzással szolgált volna a közönség számára. Feltételezem, hogy ebben annak is szerepe volt, hogy a várbelihez hasonló hosszúkás termek, a hosszabbik oldaluk középpontjában hordják súlypontjukat, ha tehát valaki a teremben zenél vagy szónokol, akkor nem a terem végében, a mozinézőtérszerűen leültetetett közönség előtt, hanem széles és ívelt széksorok előtt, az egyik hosszú oldal közepén kell elhelyezkednie. Ez most is így történt, ám a nagy oldalirányú kiterjedés jelentős hangveszteséggel járt, s így sokszor az volt az érzésünk, hogy a szólisták és a „zenekar” közül mindegyik a háttérbe szorult a másikhoz képest. Ez a viszonylagos „szárazság” és utánzengés-hiány nem bizonyult előnyösnek a művészek számára, mert a hangzást megfosztotta érzéki jellegétől, ráadásul pedig a legkisebb tökéletlenség is meghallatszott. Éppen ezért volt jelentős teljesítmény az előadóktól, hogy ebben a helyzetben is teljes értékű zenei élménnyel, és nem is egyszer emlékezetesen szép pillanatokkal vagy egész tételekkel szolgáltak.

Dobozy Borbála
Dobozy Borbála

Dobozy és Szekendy egyaránt virtuozitásáról ismert csembalista; ám ezen az estén úgy érezhettük, hogy ennél lényegesen több közük van egymáshoz zeneileg. Mindketten varázslatosan tudnak énekelni hangszerükön, amihez a csembaló esetében valóban varázslat szükséges. És nem csupán időbelileg voltak szinte tökéletes szinkronban, hanem zeneileg is érzékeny összhang és reakcióképesség jellemezte játékukat. Szépen nyilvánult meg mindez a C-dúr versenymű kíséret nélküli lassú tételében. Ugyanitt a zárótétel csembaló-hegedű unisonója helyenként intonációs megbicsaklásokat hozott. Féltünk, hogy a csembalók hangolódtak el máris, de a következő, BWV 1060-as c-moll koncert során már ismét rendben volt minden, sőt talán itt hallottuk a legszebb, legteltebb „zenekari” hangzásokat. A lassú tételben a beszédszerű agogika ragadott meg, izzóan intenzív tartott hangokkal; a zárótétel pedig precíz és temperamentumos volt.

Szünet után h-moll szvit egy-egy kisebb intonációs szeplőtől eltekintve briliáns módon szólalt meg: Bertalan Andrea nagyszerű hangszeres és érzékeny zenész; a mű kaleidoszkópja igazán élvezetesen, sok könnyedséggel és játékossággal, szólista és zenekar valódi összhangjával és összecsiszolt párbeszédével gazdagon fordult körbe. A zárószám: a másik, BWV 1062-es c-moll concerto – a d-moll kéthegedűs versenymű átirata – a három kettősverseny közül a legelmélyültebb, legkomplexebb remekmű. Az előadók kvalitásait dicséri, hogy ebben a műben nyújtották tudásuk legjavát: az I. tétel szövetének áttörtsége, a zárótétel hihetetlen energiája és a bachi zene egyik nagy csodája, a lassú tétel lehető legszigorúbb eszközökkel felidézett szerelmi eksztázisa mind-mind hallhatóvá és átélhetővé vált. Sok ilyen régi zenei estét szeretnénk hallani.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek