A Kijárat Kiadónál jelent meg idén Demcsák Katalin Komédia, arte, világ című kötete. A szerzőt többek között a Spectaculum és a Hippodrom színházelméleti sorozatok szerkesztőjeként ismerhetjük: ezekben a szériákban látott napvilágot például Eugenio Barba Papírkenu című könyve magyarul 2001-ben, illetve a hazai színházelmélet Victor Turner-recepcióját és a társadalmi-antropológiai szempontú színházértelmezést nagy mértékben segítette elő a fordítást és kapcsolódó tanulmányokat is tartalmazó Határtalan áramlás című kiadvány 2003-ban.
A Komédia, arte, világ több szempontból is fontos könyvnek tekinthető a magyarországi színházi szakirodalomban. Egyrészt kevés olyan színháztörténeti és elméleti kötettel találkozhatunk, amely nem az angolszász vagy a német nyelvű elméleti hagyományt követi. Másrészt, míg a nyugati színháztudományban nem szorul legitimálásra a régebbi színházakról való kritikai-elméleti gondolkodás, addig nálunk a színháztörténet perspektívaváltása igencsak lassan megy végbe. (Talán állítható, hogy a szemléletmódosulás főként Imre Zoltán munkásságának köszönhető, vö. Színház és teatralitás [2003] illetve az Alternatív színháztörténetek: alternatívok és alternatívák című kötet [2008] bevezető fejezete.)
Más szóval hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy például a XVI-XVII. század színházának egyetlen releváns megközelítési módja a pozitivista, történeti szemlélet, a vizsgálódás célja pedig nem lehet más, csakis a régmúlt színházi események rekonstrukciója és dokumentálása. Ily módon a színházi historiográfia gyakran ad önfelmentést saját magának a „küldetés lehetetlenségére” (mission impossible) hivatkozva, hiszen a színházi esemény reprodukálása képtelenség, a színháztörténet tárgya pedig valójában nem is létezik.
Demcsák Katalin könyvét az teszi jelentőssé, hogy sikeresen cáfolja meg a közhelyet, miszerint a kevés kézzel fogható dokumentummal rendelkező korok színházáról csakis történeti vonatkozásban, vagy pedig egyáltalán nem lehet és érdemes beszélni. A Komédia, arte, világ ugyanis az itáliai commedia dell’arte elméletét és esztétikáját gondolja végig – az egyébként Shakespeare-kortárs – Giovan Battista Andreini (1576-1654) korabeli szerző és színész munkássága alapján. Ily módon lényegesen más, mint a korszakkal foglalkozó korábbi kötetek, amelyek jórészt a történeti megközelítést preferálták, mint például Nyerges László: A velencei komédia színháza: XVI-XVIII. század (1999) vagy akár Székely György Lángözön: Shakespeare kora és kortársai (2003) című monográfiája. Demcsák olyan olasz színháztudósok nyomvonalán halad, mint Ferdinando Taviani, Franco Ruffini vagy Claudio Meldolesi, ezen szerzők munkásságának pedig – a JATEPress kiadásában 1999-ben megjelent Színházszemiográfia című kötetet leszámítva (szerk. Demcsák Katalin és Kiss Attila Atilla) – nemhogy magyar fordítása, de recepciója sem nagyon van a hazai színházelméletben.
A szerző a kizárólagosan dokumentarista módszer mellőzésével párhuzamosan, ugyanakkor meggyőzően tanúsítja a korabeli források, szövegek alapos ismeretét is. A kötet sok drámarészletet, korabeli szöveget, traktátust tartalmaz (magyar fordításban), amelyek – egyébként szükségesek, hiszen például a Shakespeare-szövegekhez képest szinte teljesen ismeretlen művekről van szó – bár szervesen illeszkednek az okfejtésbe, olykor szerencsétlenül megszakítják a gondolatmenet és az érvelés logikáját. (Talán ezt a korpuszt, főként a hosszabb terjedelmű részleteket célszerű lett volna külön mellékletbe rendezni.) Hasonló szaggatottságot okoz az egyes fejezetek végéhez rendelt jegyzetapparátus, emiatt úgy tűnik, mintha a könyv egységei nem tartoznának össze szorosan.
Az előszó után hat részben olvashatunk a commedia dell’arte színházi jelenségként való megközelítéséről, a theatrum mundi hagyomány itáliai megnyilvánulásairól (illetve a színház fogalmának tág korabeli értelmezéséről), a színjátszás elleni vádiratokról és az apológiákról, a komédia emberképéről, illetve a játék-szöveg-kép előadásbeli viszonyáról. Az Andreininek (illetve közvetve az egész commedia-fenoménnak) tulajdonított esztétikai öntudat összetevői lépésről lépésre bomlanak ki, miközben a koramodern itáliai színházi világ nem marad idegen és távoli, hiszen a színházvilág(kép) folyamatosan hozzá van rendelve olyan huszadik századi szerzők/alkotók gondolataihoz, mint Walter Benjamin, Antonin Artaud vagy Bertolt Brecht. Ily módon a commedia dell’arte nem túllépett, letűnt színházként, hanem olyan aktuális és ma is értelmezhető, az életet leképező művészi formaként jelenik meg, amelynek „feladata a világban uralkodó káosz megszüntetése, a rend megteremtése, a hazugság, az álság leleplezése, az ellentétes törekvések kiegyenlítése és a gyógyítás” (301.o). Andreini pedig azon túl, hogy drámaírói kvalitásai is elismertek, egyúttal beilleszkedik a gyakorlatból táplálkozó színházi gondolkodók sorába.
A kötet nyelvezete talán szokatlan az angolszász és/vagy germán egzakt tudományos stílushoz szokott olvasónak, érvei kevésbé szögletesek és kiemeltek, a fő argumentum – miszerint Andreini dramaturgiájában nagyon tudatos és koherens esztétikai tudatosság rejlik – kevésbé kihegyezett, inkább a részletekben és a példákban érzékeltetett. A színházi írásokra egyébként nagyon gyakran jellemző – és az alfejezetek címadásában is rögtön észrevehető – metaforikus nyelv („Zavaros vízen navigáló hajó”, „Más/képek a senki földjén”, „Valaki/valami gondolkodik bennünk”) viszont nem ássa alá a szakértő hitelességet, csupán esszéisztikus jelleget kölcsönöz a könyvnek.
Összességében elmondható, hogy a Komédia, arte, világ nemcsak a reneszánszkori itáliai kultúr- és drámatörténethez szolgál hasznos adalékokkal, de remélhetőleg megtalálja a módját annak is, hogy beilleszkedjen a magyarországi színháztudományi kánonba, hiszen egyrészt sikerrel bővíti ki az európai kora modern színházról való tudásunkat, másrészt új módszereket és lehetőségeket kínál annak vizsgálatához.