A Csellóünnep e kitüntetett szakaszában a Concerto Budapest közreműködésével és Keller András vezényletével három szólócsellóra és zenekarra írt 19. századi kompozíció hangzott fel: Schumann, illetve Dvořák csellóversenyét és Csajkovszkij Rokokó variációit – a három említett szólista főszereplésével.
Schumann a-moll csellóversenyében Fenyő László fiatalos szenvedéllyel, őszinte kitárulkozással, mégis a legtisztább, legfegyelmezettebb eszközökkel muzsikált. Előadói egyéniségének egyik meghatározó vonása, a végtelenül hajlékony dallamformálás ideálisan szolgálta a Schumann-mű atmoszférájának megteremtését nem csupán a bensőséges lírával telített II. tételben, hanem az egész mű folyamán. A lassút szünet nélkül követő fináléban Fenyő csellóhangja kifényesedett, játéka pedig rugalmasságot, erőt sugárzott, de a tétel váratlanul elkomoruló, nyugtalan pillanatait is megkapó szenvedélyességgel formálta meg. Mindezt a tömör, meleg hangzású zenekarral megvalósuló hangzási és zenei összhang tette még élményszerűbbé.
A tündéri Csajkovszkij-variációsorozatot ezúttal is a művet 1877-ben bemutató Wilhelm Fitzenhagen által megcsonkított és átalakított formájában hallhattuk Somodari Péter szólójával – kár, hiszen már jó hat évtizede rendelkezésre áll a Pjatyigorszkij által is lelkesen népszerűsített, rekonstruált szerzői változat. Ennél is zavaróbb volt, hogy a műsorfüzet „Villámokosító” rovatának szerzője azzal vélte védeni a mundér becsületét, hogy a mű „szerző által is jóváhagyott” változatáról tett említést, jóllehet köztudott, hogy legfeljebb „a szerző által fogcsikorgatva jóváhagyott” verzióról beszélhetünk. Pontosabban: az átírt darab első, zongorakíséretes kiadásáról a szerző csak utólag értesült, és szabályosan lehülyézte érte Fitzenhagent; majd a zenekari partitúra kiadását is csak „az ördögbe is – most már maradjon úgy, ahogy van” felkiáltással engedélyezte. Ez pedig aligha értelmezhető a szöveg által sugallt készséges jóváhagyásként.
Keller András és Somodari Péter
A lényeg azonban az, hogy megint egyszer mű és előadó ideális harmóniájának lehetett tanúja a közönség. Csajkovszkijnak ez a legáttetszőbb, leginkább mozarti levegőjű műve salaktalan tisztasággal, pasztellszínekben, keresetlen egyszerűséggel hangzott fel Somodari vonója alatt, bizonyítva, hogy ez a rendkívül rokonszenves művész, ha különféle kerülők után is, mára teljes joggal foglalta el méltó helyét a legkiválóbb élő magyar csellisták között – miután zenekari és kamaramuzsikusként már régóta elismerés övezte.
„A puhaság ötven árnyalata” – így jellemezhettük a zenekar muzsikálását is, amelynek nyomán megtapasztalhattuk, hogy Csajkovszkij, a monumentális zenekari effektusok mestere, micsoda árnyalatgazdagságot képes létrehozni ebben a szándékosan visszafogott kompozícióban is. Ezt a finom differenciáltságot élvezhettük Keller András és Somodari Péter leheletfinom agogikájában, az időt szinte megállító, átszellemült kicsengésekben is. Mindez, a darab virtuóz szakaszainak könnyed és briliáns megszólaltatásával együtt, hibátlanul csiszolt drágakőhöz tette hasonlóvá ezt az előadást.
Dvořák h-moll csellóversenye nehezebb feladatot ró előadóira – nem csupán méretbeli okok miatt, hanem azért is, mert a bőséggel áradó invenció, a hangszer kiváló ismerete és a nagy zeneszerzői tudás és rutin mellett vannak benne bombasztikus elemek is; s a gyakori, rezekkel súlyosbított zenekari tuttik és a költői ihlettel megírt, karcsú csellószólam közötti nem csupán a dinamikai, de a zenei-tartalmi egyensúlyt sem könnyű megtalálni. Emellett ma már – a Müpa nagytermének élménye nyomán – erősebben éljük át, amit korábban nemigen, hogy a Zeneakadémia nagyterme nem elég tágas a két trombita, három harsona és a tuba fortissimójával megkoronázott zenekari tuttik befogadására.
Perényi Miklós (A képek forrása: Concerto Budapest; Mudra László fotói)
Szerencsére Keller mindent megtett azért, hogy a szólót játszó Perényi Miklós hangját ennek ellenére se fedje le a zenekar; és persze, mint mindig, ott volt Perényi hallatlanul koncentrált hangja és zenélésének világító intenzitása, amellyel ágyúdörgés közepette is magára tudná vonni a hallgató figyelmét. Az első tétel expresszív melódiáit nem egyszerűen éneklően, hanem a döntő pontokon megindító szépséggel játszotta. Csellóhangja, mint évtizedek óta, továbbra is megszokhatatlanul izgalmas: alapvetően valamiféle visszafogottság, „fedettség” jellemzi, amely alatt azonban folytonos feszültség vibrál. A lassú tételben, melynek démonikus pillanatai sem sikkadtak el, különösen szép pillanatoknak lehettünk tanúi a kettősfogásokban játszó szólóhangszer és a klarinét (Klenyán Csaba) párbeszéde során. S ha már itt tartunk: az egész művet – sőt a teljes koncertet – bevilágította a makulátlanul összehangolt fafúvós-együttes, és a zenekari élmény szerves részét alkotta a vonós szólamok tömör, egységes hangzása is.
A lelkes közönség két ráadást is kikövetelt az el-elmosolyodó Perényiből, Bach G-dúr, illetve C-dúr csellószvitjének Allemande-ját, illetve Prélude-jét: a látszólag motorikus tételek mindkét esetben szinte észrevétlenül teltek meg élettel és vezettek el a felemelő, katartikus befejezéshez.
Helyszín: Zeneakadémia Nagyterem; időpont: 2023. november 25.