A meglepően gazdag cseh újcirkusz-élet egyik vezető csapata a prágai székhelyű Cirk La Putyka: BOOM Vol. 2 című darabjuk a késődélutáni sávot indítja a cirkuszsátorban. Különösebb elvárások nélkül érkeztem, mivel láttam már tőlük csapnivalóan rossz előadást épp úgy, mint máig emlékezeteset (ld. 2017-es nyitrai beszámolómat). Az egy éve Edinburgh-ban bemutatott új előadásuk valójában nemzetközi koprodukció. A cseh csapatot minden elismerés megilleti azért, hogy a Kijevi Cirkuszakadémia növendékeit a háború kitörése után néhány hónappal befogadták: a BOOM Vol. 2 két nyelv, két kultúra, két gondolkodás nyíltszíni találkozása.
 Cirk La Putyka: BOOM Vol. 2 |
Amik amúgy nem is állnak olyan nagyon messze egymástól: az előadás második felére időzített nosztalgikus kultúretapok ha nem is közös gyökereket, de nagyon párhuzamos világrészleteket tárnak elénk. De addig a pontig viszonylag hosszú út vezet: a head-down generációról, vagyis a fejüket mobiltelefonjukba temető fiatalokról szól az elnyúló intró.
Amúgy látványos a kezdés: nyolc, plasztikbuborék-fejű artista érkezik a színre, láthatatlan telefonjukba hajolva, közben riasztó statisztikákat olvasunk a tizen- és huszonévesek online szokásairól. A tökéletes idomokkal rendelkező négy lány és négy fiú mobilja előtt illegeti magát, a nemlétező tokát, hájat, narancsbőrt lejelezve követőiknek. Hát igen, szörnyű hely a világunk.
 Cirk La Putyka: BOOM Vol. 2 |
Jó, tudom, cinikus ez a hozzáállás, de az újcirkuszban ún. üzenetet küldeni a nézőnek meglehetősen merész vállalás. Rostislav Novák Jr. rendezése viszonylag ügyesen kivágja magát, amikor hálózsákba burkolt újabb négy lány, négy fiú érkezik a színre: igen, az olvasó már rájött, ők az Ukrajnából menekült fiatal artisták. Közeledési, kommunikációs, fordítási kísérleteket látunk mindkét féltől – megható, érzelmes, szellemes pillanatok ezek.
Te is más vagy, te sem vagy más, mintha ebben állna a nagy titok: páros számok következnek, „komplementer” rekvizitekkel. Ha az egyik fél kezében buzogányok vannak, partnere golyókat dobál, a nagy cyrkerék megfelelője a hulahopp, és így tovább.
A BOOM Vol. 2 melankolikus elemekkel meghintett igazi örömcirkusz: képes vagyok a trükkre, és te is meg tudod csinálni a sajátodat – és ez jó. Közben mindenbe kicsit belekap és -kóstol az előadás, amitől némi showcase jellege lesz a dolognak: itt vannak ezek a tettrekész, tehetséges, erőtől duzzadó fiatalok, vigyétek őket és hírüket minél messzebb!
 Cirque Alfonse: Animal |
A sátorban az estét nyitó kanadai Cirque Alfonse visszatérő vendég a Szigeten: 2017-en a szakállas vicceket felvonultató Barbu-t trash cirkuszként definiáltam, 2019-ben a Tabarnakot már megvettem, ezért aztán kíváncsian vártam az új produkciót, a Budapestről hamarosan Prágába induló Animalt. A két éve műsoron lévő darab folytatja a hagyományt annyiban, hogy az egységes vizuális-gondolati keretből következik benne minden. Vagyis a trükkök nem absztrakt térben lebegnek, hogy aztán erőltetetten, valamiféle storyline mentén egymáshoz férceljék őket, hanem épp fordítva: adva van egy farm a maga szokásos, mint kiderül, nem is olyan veszélytelen kellékeivel, lássuk, hogyan lesz ebből cirkusz.
És innentől kezdve annyira abszurd az egész, hogy tényleg csak ámulok – ki gondolta volna, hogy az újcirkuszban trágyahordásra alkalmas villát, súlyos tejeskannákat vagy marhanagy kolompokat látunk majd akcióban? A BOOM Vol. 2 humorának minőségével is voltak fenntartásaim, de az Animal e tekintetben minden határon túlmegy: olyan bevállalósan igénytelen és közönséges az egész, hogy az már szinte elismerést érdemel. A csúcs egyértelműen a tőgycentrikus tehénjelmezben ugribugráló artista, de a számok végén kacsatáncot előadó, megtermett, szakállas férfiak is megérdemelnének egy tockost.
 Cirque Alfonse: Animal |
A Cirque Alfonse családi-baráti vállalkozás, és ez furcsamód az első pillanattól az utolsóig érzékelhető – az, hogy a fináléba a cirkuszcsalád legifjabb tagjai is belépnek (de még hogy), a nézői szívekre ható kedves gesztus. Ugyanakkor ez a cirkusz nem „szexi”: nincsenek se acélos izmok, se a fantáziát megmozgató aligjelmezek (amúgy a jelmeztervező mintha mindenkire haragudott volna a társulatban: ennyi ronda ruhát egy színpadon rég láttam), helyette konzekvens belső szerkezet, vaskos humor (a már említett tehénen kívül a műanyag csirkék kórusát feledném szívesen), a „sztorit” viszonylag sok össze- és átkötő elemmel dúsító epizód. Meg végig az artisták által előadott élő zene és ének, és itt fel is adom minden nyavalygásomat, tessék utánuk csinálni, ha valami nem tetszik.
Mintha Alain Francoeur rendező beszabadult volna odaadó csapatával egy igényesebb gazdaboltba, hogy aztán kedvenc cirkuszi rekvizitjeik agrármegfelelőiből betárazzon. A lefektetett tejeskannára hajított deszkán remekül lehet egyensúlyozni, a vállgödörbe állított petrencésrúdon simán felmászik a hetvenpluszos nagypapa (ez nem vicc, szó szerint ez történik), a korántsem étkezési villák meg a kifent sarlók csak úgy röpködnek a levegőben. És aztán van, amikor elismerősen csettint az ember – például a három férfi három tojással előadott száma ilyen, de a dramaturgiai csúcspont az előbb két, majd három súlyos kolomppal prezentált kettleball-óra. Birtokunkra hazatérve a látottak kipróbálása szigorúan ellenjavallt.
 Circa: Humans 2.0 |
És akkor itt van végre, amire mióta vártunk: az ausztrál sztárcsapat, a Circa Humans 2.0-ját kötelező néznivalónak írnám elő minden cirkuszrajongónak és azoknak, akik még nem tudják, hogy azok. A magyar néző sokadszor találkozhat a Circával, hiszen a Trafóban, a Müpában és a Szigeten is többször megfordultak már. És a velem maradó érzés mindig nagyon hasonló volt: amit tőlük látok, kiszámíthatóan vérprofi, igényes, veszélyes, lenyűgöző. De akkor mi kell még? Az, hogy lássam, valódi embereket, nem pedig feladatvégrehajtó robotokat látok.
A 2021 januárjában bemutatott, a társulatvezető Yaron Lifschitz rendezte Humans 2.0 végre megadja ezt a rég óhajtott örömöt. A fekete színpad közepén hatalmas, fehér kör, az egyórás játék tere, és a közönség felszisszen a meglepetéstől, amikor a felvillanó fényben meglátja, hogy tíz, oldalán a könyökére támaszkodó boxeralsós, laza trikós alak mozdul szinkronban Ori Lichtik végig domináns, eklektikus elemekből szőtt, olykor a kakofónia vagy a fémes hangzás felé hajló ritmuszenéjére. Mintha a sötétből kimetszett fehér falfelületen tekeregnének, nyújtóznának ezek az alakok, csak nem szemből, hanem oldalról vagy felülről látom őket.
 Circa: Humans 2.0 |
A rend szinte azonnal felbomlik: a szoborpózba merevített, a sorból kihulló alakokat a körbesétáló többiek úgy törlik el és olvasztják a falanxba, mint amikor egy hullám elmossa a part homokjának szeszélyes rajzolatát. Mind a tíz előadó más-más karakter, „összevisszaságuk” egyszerre üdítő és nagyon is emberi: rendezetlen hadtest, ami tökéletesen végzi a dolgát. Aki elrugaszkodik, számíthat arra, hogy a többiek az utolsó előtti pillanatban egyszerre nyúlnak érte; ha valaki felugrik, tudhatja, hogy lesz egy ölelő kar, ahová megérkezik. Vagy nem – és ez a néhányszor ismétlődő kép a magasból egyenesen a talajra zuhanó súlyos testekkel hideglelős élmény, egyben az előadás fanyar humorának emblémája is lehetne.
A nyaktörő mutatványok maguktól értődő természetességgel fejlődnek; egyik a másikból organikusan nő ki, a nyaknál, bokánál, csuklónál felemelt és magasban megtartott testek mintha a semmiben lebegnének. Különösen az előadás második felében, amikor secondskin-szerű, áttetsző, rövid, fekete kezeslábast ölt mindenki: az uniformis nem eltakarja, hanem kiemeli az egyedi különbségeket. Cirkuszi anatómialecke ámuló tanúi leszünk: a tíz darab tökéletes izomzat minden rezdülése, tónusa, iránya tökéletesen látszik. És ez fontos – a random induló, vagyis hát annak tetsző mozdulatok minden esetben milliméterre kiszámoltak. Élő, lélegző óramű a Circa társulata, ahol minden csavar és rugó nem csak a helyén van, nem is csupán elvégzi a dolgát, de az az ember érzése, hogy innen tilos hiányozni bárminek, mert akkor a nagy egész értelme vész el.
 Circa: Humans 2.0. A képek forrása: a társulatok. |
Csupasz, nyers, őszinte, minimalista szcenírozású, mert a lényegre, az emberre, az emberekre fókuszáló cirkusz ez, ami folyamatosan, akár egy jeleneten belül is emeli a tétet, hogy végül a tűréshatárig feszítsen mindent. Amikor azt hinnéd, hogy a színpad másik feléről repülő karcsú testet képtelenség elkapni, amikor annak drukkolsz, hogy a következő artista már ne másszon fel lehetetlen pózban az embertoronyra, amikor már nem akarod látni, ahogy a törékeny lány tagjai valószínűtlen pózokba tekerednek a „kísérletező” társak jóvoltából, akkor az bizony mind megtörténik a szemed láttára. A testek rekvizitekké válnak, tárgyiasulnak, de mindez úgy zajlik le, hogy az emberkísérlet nem elborzaszt vagy felháborít, hanem életigenléssel és energiával tölt fel: igen, csodálatos dolog embernek lenni!