A Salzburgi Ünnepi Játékok bő száz éve alatt kikristályosodott operaszínpadának alaprepertoárja – 4-5 Mozart-, illetve Richard Strauss-opera –, de kialakult egy sajátos, kiegészítő fesztiválopera (Festspieloper) repertórium is, nevezetesen az Orfeusz és Euridiké, a Fidelio, a Don Carlos és a Falstaff, mely művek szintén kiemelt rendszerességgel szólalnak meg itt. Az Orfeusz és Euridiké például az 1930-as években majdnem évente színpadra került, mindig Bruno Walter pálcája alatt – csak érdekességként: Anday Piroska (1933, Orfeusz) és Bokor Margit (1936, Ámor) nevével is találkozunk a korabeli színlapokon.

Idén Gluck operája először a Cecilia Bartoli által vezetett pünkösdi fesztiválnapok szenzációja volt. Nem az első, 1762-es bécsi, hanem az 1769-es pármai változatot (Atto d’Orfeo) vették elő, amelyben a zeneszerző egyetlen felvonásba sűrítette a cselekményt, jelentősen átalakította a hangszerelést, és a címszereplő eredeti alt szólamát átírta a Pármában rendelkezésre álló kiváló kasztrált szoprán, Giuseppe Millico kedvéért. A salzburgi előadás még egy csavarral élt, amikor a libretto happy endje helyett a bevezető sirató kórust ismételve mintegy keretbe foglalta a történetet, visszaalakítva a mítosz vigasztalhatatlan végkonklúziójának megfelelően: omnia vincit amor, kivéve a halált.

Orfeo szerepében Cecilia Bartoli olyan színpadi jelenség, hogy táncosokkal zsúfolt színpadon is rá, és csakis rá lehet és kell figyelni. Puritán fekete kabátban, nadrágban és ingben, lófarokba kötött hajjal, a gyásztól megkínzott tekintettel maga volt a fájdalom megtestesülése, minden hangja, minden szava e rendkívüli kín kifejezését hordozta. Hangszíne durvává, agresszívvé, néha keserűvé, szinte állatiassá vált, mint abban a jelenetben, ahol emberfeletti erőfeszítéssel küzd, hogy ne szegje meg az alvilág törvényét: ne forduljon meg, és ne nézzen kedvesére. És mégis megfordul… Christof Loy rendezése és koreográfiája, Johannes Leiacker színpadképe, a szoba spártai dekorációja, az Alvilág hófehér bejáratához vezető lépcsők, a fekete-fehér jelmezek… hosszan lehetne sorolni a tragédia légkörét megteremtő színpadi trouvaille-okat. Különösen tetszett, ahogy a kórus a színpad szélén ülve, a zenekarral szinte egybeolvadva a görög tragédiák kórusa módjára vett részt a cselekményben. A Gianluca Capuano vezetésével játszó monacói Les musiciens du Prince a tőlük mindig elvárható ihletettséggel és jóízűen hatásvadász effektusokkal, tempókkal, színekkel-dinamikával a dráma egyenrangú szereplőivé váltak. És ritkán hallani ilyen kreatív és gazdagon improvizatív continuó-csoportot.

Schiff András – két szereplés: egy szólóest és egy kamaraest az idén, és erre készül 2024-ben is – az Ünnepi Játékok visszatérő és nagy becsben tartott művésze megkapta a fesztivál legrangosabb kitüntetését: az Ünnepi Játékok rubinnal ékesített nagydíját (kitűzőjét). Érdemes néhány korábbi díjazott nevét felsorolnunk, hogy a gesztus jelentőségét jogos büszkeséggel nyugtázzuk: Riccardo Muti, Daniel Barenboim, Anne-Sophie Mutter, Mariss Jansons…

És ha már a meglepetéseknél tartunk: Schiff legutóbb is meglepte közönségét a már-már beszélgetős koncertre hajazó koncepciójával, amellyel Bach hat partitájának megszólaltatását elővezette. Az idén még tovább ment, nem is közölte zongoraestje pontos műsorát, a fesztivál felületein mindössze ennyi állt: „Hommage à Leipzig” – Bach, Mozart, Beethoven, Schumann, Brahms, Mendelssohn művei. Semmi konkrétum. „Muszáj valami érdekességgel előállnom, hogy felrázzam a hangversenyek megszokott formaságaiba belefásult közönséget”, mondta a művész, amikor szólóestje után sikerült pár szót váltanunk. Szeretik, amikor az előadó kihajol elefántcsonttornyából, és megszólítja hallgatóit. Így a darabok csak az est folyamán fedték fel kilétüket. Schiff beszélt (érdekesen, tárgyszerűen, szellemesen, ízléssel, röviden), majd zongorázott, aztán újra beszélt, megvilágítva Lipcse, e csodás zenei főváros és az elhangzó zeneművek összefüggéseit, megindokolva preferenciáit, „bemutatva” zongoráját, amely – hol máshol? – a lipcsei Blüthner manufaktúrában készült: finom és hajlékony színe éppen Schumann, Brahms, Mendelssohn zongoradarabjainak hangideálja. Max Kalbeck, a híres zenekritikus szavaival „ha Bécs mindig is a zene szíve volt, akkor Lipcsét a fejének lehetne tekinteni…” Bach, Thomaskirche, Peters Kiadó, Breitkopf & Härtel, Blüthner zongoramanufaktúra, Schumann, Brahms, Gewandhaus, Mendelssohn és Mendelssohnnak hála, újra Bach. Meglepő módon Mozart is, aki 1789-ben Lipcsében írta Kis G-dúr Gigue-jét, és „mint vendég”, Beethoven. A műsort mintegy vörös fonalként Bach művei jelölték meg: felütésként a Goldberg-variációk témája, majd a G-dúr Francia szvit – ezeket követte Mozart kis darabja, befejezve a G-dúr „blokkot” –, majd négy Brahms-intermezzo és Schumann Davidsbündler-táncai zárták az első részt. Szünet után csupa d-moll darab következett, ismét Bachhal kezdve (Kromatikus fantázia és fúga), Mendelssohn nagyszabású Variations sérieuses sorozatával és Beethoven d-moll op. 31. no. 2-es „Vihar”-szonátájával lezárva. Beethovennek ugyan nincs lipcsei kompozíciója, és ő maga csak egyszer járt ott 1796-ban, műveinek kiadói révén azonban a legszorosabb kapcsolatokat ápolt a várossal. Ráadásként desszert: Mozart Sonata facile első tétele, gyöngyfüzér… Schiff kiválóan ért a közönség nyelvén, ezt már többször bizonyította, akár beszél, akár zongorázik – akkor is hozzánk szól, amikor zongorázik. Olvastam, hogy Salzburgban mindig az ő szólóestjeire fogynak el leghamarabb a jegyek. Talán ezért.

Benjamin Bernheim. Fotó: Edouard Brane

Én viszont a fesztivál összes műsora közül legelőször Benjamin Bernheim dalestjére kértem jegyet, különösen Schumann Dichterliebéje miatt – programtorlódás következtében sajnos valóban csak ezt, a dalest első részét tudtam meghallgatni. Bernheim a legjelentősebb operaházakban foglalkoztatott, első vonalbeli francia tenor, lírai tenor, olvasható a leírásokban, de nem a vékonyan, nazálisan éneklő fajta. Először Alfredo szerepében láttam őt (Traviata, Opéra Garnier, Simon Stone rendezése) egy covid-online közvetítésben, és érdemes volt megjegyeznem a nevét. Dalénekesként kisebb rutinnal rendelkezik, talán ennek is tudható be, hogy egyfajta szimpatikus visszafogottsággal nyúlt ahhoz az érzelmi hullámvasúthoz, amit a Dichterliebe jelent. Egyszerű, szívhez szóló Schumann-hang volt ez, gyönyörű legatókkal, okosan végigvezetett feszültség-ívvel, hitelesen megélt mélypontokkal. Zongorista partnere, Sarah Tysman a darab kiváló ismerője, remek zongorista, de… most nem varázsolt. Kár, ez a zongoraszólam a Schumann-zenék között is egyedülálló varázslat, egy (másfajta) „kizökkent idő”.