Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÉT DECI VEGYES

Budbudas, Waldeck (A) – A38
2008. jan. 25.
Kezdjük tán azzal, hogy a Budbudas a budapesti zenei élet egyik legfurcsább, ugyanakkor legüdítőbb képződménye. MINEK KRITIKÁJA.

Már a története is regényes, elvégre a számtalan műfajban otthonos csellista Márkos Berci és a veterán dj Titusz alapította – utóbbi már réges rég kiszállt, helyette mások taszigálták a lemezeket, néha Bootsie, mostanság meg főleg Mango, igaz ő notóriusan kerüli a próbákat s így ezúttal be is kell érnünk egy lemezjátszista nélküli zenekarral. Amit, mondhatni, alig-alig vesz észre az ember, elvégre a közreműködők így is jó alaposan telelakják a színpadot, csak győzze őket összetartani Albert, a porondmester. A Budbudas amúgy éppen a célból jött létre, hogy mintegy alkalmat adjon efféle váratlan zenei találkozásokra: ahány irányból érkeztek a zenészek, annál több mindent inkorporál magába a társulat muzsikája, azzal a nem titkolt szándékkal, hátha valami szokatlan és izgalmas születik. Jazz, (alte)rock, hiphop és elektronikus zenei hangulatok, hatások (utóbbiak főleg akusztikus előadásban – lásd d’n’b ütemek dobbal-bőgővel) kúsznak egymásba, s hogy melyikük „győz”, az a pillanatnyi diszpozíciótól, a zenészek és igen, a közönség adott formájától függ.

Budbudas
Budbudas
A mostani Budbudas-szeánsz ráadásul speciális alkalomból kerül a színpadra: Hajnóczy Csaba,a gitáros-zeneszerző nemrég (alig pár hónapja) töltötte be az ötvenet, s a társulat ezúttal jórészt az ő Kontroll Csoport-béli és Kampec Dolores-es korszakában (utóbbi, hál istennek, ma is aktív) született műveit használja fel – leginkább startkő gyanánt. Amikor megérkezünk, a zenekar már nagyban játszik, pontosabban összehangolódik – a frissen érkezett számára elkél némi zsilipelés, hogy felfogja, éppen mi zajlik a színpadon, hol tart az előadás s ki viszi a szólamot. Ráadásul a produkció („hála” a körülmények kényszere miatt szükségszerűen limitált számú próbának) a szemünk előtt születik meg, némi túlzással most tanulják meg egymást a zenészek. Meg kell hagyni, itt már maga a munkamenet is izgalmas, így azután a hallgatót, akit korábban pusztán a kíváncsisága hajtott a színpad közelébe, egyre jobban magába szippantja a produkció.

A zenészek listája igencsak hosszú, szinte még felsorolni is tereh, de azért megpróbáljuk, hogy érthetővé váljon a feladat: eleve két dobossal nyitnak (Hárságyi Péter, Jeszenszky György), ehhez jön még a számtalan produkciót erősítő Vajdovich Árpád basszer és egy fiatal bőgős, plusz még Márkos Albert zenekarvezető-csellista, a billentyűs Szesztay Dávid, gitáron maga az ünnepelt és a teljes fúvósszekció (Ágoston Béla és Grencsó István szaxofonon, Hans Van Fliet pozánon, no és a két szövegmondó ember: Keszég László és az aranytorkú MC Busa. Ettől a listától akár meg is ijedhetünk – ennek akár kakofónia is lehet a vége, gondolnánk naivan, de szerencsére kellemesen csalódunk, s az idő előrehaladtával egyre feszesebb, összefogottabb, dinamikusabb produkciót látunk/hallunk. S még nem is szóltunk az extrákról: Szabó Réka táncimprovizációjáról, ami szinte háttérbe szorul a sok bőszen zenélgető muzsikus árnyékában, meg a különleges alkalomra elhívott vendégvokalistákról. Bende Zsuzsa (ex-Új Nem) például egy Patti Smith-számot vezet elő, a zenekar pedig elegáns zaklatottsággal kíséri, természetesen a Kampec-énekesnő Kondorosi Gabit is hallhatjuk, s persze jőnie kell legalább egy Kontroll-slágernek (Csak egy lépés választ el) is, ezúttal – Ági híján – ének nélkül, instrumentális verzióban – már ha eltekintünk Busa perfekt beatboxolásától (tudják, amikor az MC pusztán szájával vezet elő egy kisebb zenekart).

Klaus Waldeck
Klaus Waldeck
Meg kell hagyni, a koncert kicsit hirtelen ér véget – mikor már éppen bemelegedett volna a t. publikum, de hát jön a fő attrakció, a kortárs nu/future/retro/pop jazz egyik sztárproducerének Klaus Waldeck-nek ez alkalomra toborzott zenekara. Waldeck maga is érdekes figura, aki már több mint egy évtizede gyártja a maga finom, tapasztós zenéit, lehetőség szerint több néven, elvégre ő áll a méltán népszerű retro/easy, groovy zenében utazó Saint Privat projekt mögött is. Most jórészt a tavalyi Ballroom Stories anyagát vezetik elő, hibátlanul, profin – igaz, kevés meglepetést okozva. Akik imádják a húszas-harmincas évek jazzhangzását, azoknak bejön a dolog, Zeebee alias Eve Angel művésznő pedig bájos és megkapóan énekel, még ha néha megafonon keresztül is, s a klarinétos is rendben van. A hölgyek-urak vérmérséklettől függően ringatóznak vagy táncolnak, a produkció profi, bár kissé rövidre szabott, látnivalóan szerették volna még elérni az éjféli bécsi gyorsot (ez persze nem igaz). S bizony ez a nu jazz-szerű produkciók áldásos átka – az efféle zene aligha fog irritálni bárkit is, de a katarzist se várjuk tőle.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek