Nemrégen jelent meg egy Liszt személyiségét boncolgató könyv, melynek mind zenében, mind lélektanban jártas szerzője, dr. Szilágyi András azt bizonygatja, hogy Liszt milyen összetett személyiség is volt. Beszuszakolása egy személyiségtípusba kudarcra ítéltetett. Ha figyelmesen hallgattuk Bogányi Gergely koncertjét, e nem érdemek nélkül való könyv nélkül is bizonyságot szerezhettünk a könyv alapigazságáról. Az első részben felcsendülő művek a sziporkázó, virtuóz, lehengerlő Lisztet mutatták, a második részben eljátszottak a zárkózottat, a szemét az Égre emelőt, az áhítatost, az alázatost.
A Liszttel hivatásszerűen foglalkozók egybehangzóan azt állítják, hogy nem csak a szerző zenéje, hanem legalább annyira a személyisége fogta meg őket. Alan Walker vagy Hamburger Klára választása éppen azért esett Lisztre, mert a lobogó hajú zseni oly sokarcú, izgalmas személyiség. A vele való foglalatosság hasonlatos egy pszichológiai tréninghez. A lenyűgöző méretű és hatású életmű nem az egységessége vagy a súlya miatt érdekes, hanem éppen a változatossága miatt. A legkülönfélébb, a legkülönbözőbb alkatú hallgatókat tudja megszólítani. A Liszt-év ezen fontos eseményén a szünet előtti részben egy egészen más Lisztet ismerhettünk meg, mint a szünet utániban. És egy egészen más Bogányit.
 Bogányi Gergely |
Bogányi tökéletesen tud azonosulni Liszttel, pontosabban, Lisztnek szinte minden arcával. A megjelenése és színpadi magatartása külső jegyeivel is a romantikus virtuóz képére, a Liszttel való hasonlóságára erősít rá. Ez akár visszatetszést keltő is lehetne a romantikus repertoárban otthonra találó művésztől, ha Bogányi üresen, a romantikus klisékre alapozott interpretációkkal állna elő: de már a koncert első darabjának előadása is világossá tette, messze kerüli a szokványos előadásokat, direkte, mondhatni csak azért is, szembe megy a népszerűbb darabok hagyományos értelmezésével. Nem úgy adta elő a II. Magyar Rapszódiát, ahogy az Horowitz, Tom és Jerry és más, a darabot népszerűsítő megasztárok miatt a fülükben cseng, hanem merészen, egyedien artikulálva, egyedi agogikával: olykor szinte hivalkodóan jelezve, itt és most másként játszom, mint megszokhatták. A darab első felében a megszokott alaptempónál lassabb tempót vett, és nem a megszokott helyeken hangsúlyozott, ezért mintha nem az ezerszer hallott művet hallottuk volna, hanem egy más, a magyar cigányzenéhez sokkal kevésbé kötődő, nem indulatos és vérbő, hanem erőteljes és szuggesztív művet. Bogányi előadásában e mű sokkal inkább a gigászokról íródott szimfonikus költemények és szimfóniák – Prométheusz, Faust – rokona volt, mint a magyar puszta zongorás-kacagányos megjelenítése.
A pedállal jól megdolgozott, impresszionista Esti harmóniák után a Liszt-átiratok alapvetően a rendkívüli ügyességgel zongorázó, lehengerlő Lisztet voltak hivatottak bemutatni. Bogányi lenyűgöző magabiztossággal adta elő az Esz-dúr Eroica-variációkat, a kissé üres, magamutogató, az ujjak fürgeségével szinte kihívóan dicsekvő Don Giovanni-reminiszcenciákat. Ez utóbbiban a gyors jobb kéz-futamok lenyűgözőek lettek, az ismerős dallamokból kibontakozott, hogy mennyire démoni, sötét mű is tulajdonképpen ez a Mozart-opera. Az Erdőzsongásban mintha valóban lombok susogtak volna, a manók pedig szinte eszüket vesztve ropták a táncot.
Bogányi romantikus-lírai alkat, ami abban is megnyilvánul, hogy azok a művek az erősségei, melyek illusztratívak, melyek bukolikus jeleneteket, szituációkat, érzelmeket, álmokat festenek el. A koncert második felében Liszt zenekölteményeit – melyek közt volt nosztalgikus, úti élményeket lefestő és áhítatos, a Legfelsőbb Hatalomnak íródott – szavaltatta el az e művekhez a leginkább passzoló, selymesen megszólaló Fazioli zongorájával. Nem csak a hangzás tisztasága lepett meg – a koncert gerincét adó műveket már igen sokszor játszotta legfiatalabb Kossuth-díjasunk (érezni is lehetett a begyakorlottságot; a technikai részletek nem vonták el figyelmét) -, de a megszólaltatás nyíltan vállalt szentimentalizmusa is. Ahogy az erdő susogásának megjelenítése egybefolyt a manók táncával, úgy lett egy-mű a Vándorévek első kötete, a Svájc két darabja: a Genfi harangok és az Obermann völgye. Mindkét darabnál felerősítette Bogányi azon részeket, melyekben a zongora nagyzenekart imitál: az Obermannban a könnyed ujjakkal odavetett fuvolaimitáció gyengédsége felvezette a koncert legfontosabb darabját, a Bénédiction de Dieu dans la solitude-öt.
Mintha a koncert második felének minden alkotása ezt a meditatív, megfontoltságot és hitet sugalló darabot készítette volna elő. Mindamellett tehát, hogy Bogányi korábbi koncerteken is megtapasztalt interpretátor-erényei – a vokális mintákat idéző, énekeltett dallamvezetés (melyhez bőséggel szolgáltat rubatót), a tiszta billentés – jelen koncerten is tündököltek, e koncert minden perce átgondolt volt, tiszta szerkezetű, kristályos. Tökéletesen egészítette ki a viharzó taps után előadott La leggierezza. Mely, ha gesztusként értelmezem, nem volt más, mint térdre borulás: elsősorban nem is Teremtő, hanem a Teremtő Géniusz előtt.