Revizor: Kockázatos vállalkozásnak tűnik önként jelentkező nézőkre építeni egy négyszemközti alkalmakból álló táncos programsorozatot. Honnan az ötlet?
Mészáros Máté: Két éve jutott eszembe, hogy vajon miért is táncolok még? Már nem én akarom megmondani, mi a tánc, hanem kíváncsi vagyok arra, hogy a közönség mit gondol erről. Nekünk kitölti a napjainkat, hogy ezen gondolkodunk, de azoknak, akik háromhavonta jönnek el színházba, az az egy óra jut a táncból. Azt gondoltam, érdemes lenne megvizsgálni, milyen táncot csinálnának a nézők, ha rajtuk múlna. Olyan formátumot kerestem, ami reprezentálja, hogy működik egy táncelőadás létrehozása. Amikor alkotok, fontos, hogy kialakuljon egy párbeszéd az alkotótársakkal. Mindig van egy félórás beszélgetés, amikor föltérképezzük egymást a Máté és én résztvevőivel. Megértjük, hogy ki mit gondol a táncról, ki mit ért tánc alatt. Megpróbálunk egy témát kiválasztani, amit vagy én dolgozok ki egyedül, vagy van olyan is, aki szívesen beáll, és akkor ketten táncolunk. Olyan is akad, aki egyedül szeretne táncolni, akkor én csak nézem. Miután megvolt az első ilyen folyamat tavaly októberben, meglepődtem, hogy mennyire motiváló ez számomra is. 1999-ben kezdtem táncolni a Szegedi Kortárs Balettben, huszonéves profi pályafutás után elgondolkodtam azon, hogy mit akarok még táncolni. Ezeknek az alkalmaknak köszönhetően most őszintén tudom azt mondani, hogy érdekel a mozgás, mert látom, hogy mennyire különböző dolgokat jelent a nézők számára a tánc.
R: A résztvevők kértek olyat, amire nem is gondoltál?
MM: Sokszor. Egy néző és egy táncos van jelen, így elég személyesen lehet megnyilatkozni. A hónap végén van egy megosztás, amikor a résztvevők mindannyian visszajöhetnek, és akkor anélkül, hogy elmondanám, hogy ki mit csinált, végigmegyünk a témákon. Meglepett, amikor az egyik résztvevő azt kérte, hogy táncoljam el az eltáncolhatatlant. Ez egy érdekes, absztrakt felvetés, izgalmas dolog született belőle. Nekem is fontos volt, és úgy láttam, a résztvevőnek is. Volt valaki, aki azt mondta, hogy húsz év testképzavara után azt érzi, hogy kapott valami olyat, ami után máshogy tud önmagára nézni. Ez nagy dolog, mert sokan küzdenek hasonló problémával.
R: A táncnak terápiás hatása is lehet.
MM: Tudok erről, de bennem nincs terápiás indíttatás a tánc használatára, viszont látom, hogy sok esetben ez elég erős hozadéka ezeknek az alkalmaknak. Van, aki konkrét ötletekkel, jelmezzel vagy szövegkönyvvel érkezik.
Fotók: Dányi Viktória. A képek forrása: Trafó
R: Mi volt a legmeglepőbb jelmez?
MM: Egy nyakkendő. Kortárs táncelőadásban úgy, hogy nincs semmi más jelmez, érdekes egy nyakkendő. Elég sokáig pörögtünk azon, hogy egy táncoló testen egy ilyen formális ruhadarab vajon mit jelenthet. Voltak konkrét zenei kérések is. Többször előfordult, hogy valaki nem tudta, milyen táncot szeretne, de azt tudta, hogy milyen zenével szeretne foglalkozni. Egy néző számára általában elválaszthatatlan a tánc a zenétől. Nekünk, táncosoknak a mozgás sokszor önmagában is létezik. Azok, akik sokat foglalkoznak mozgással, tudnak táncolni zene nélkül is. Egy civilnek a zene az elsődleges motiváció a mozgásra. Az is érdekes volt, amikor valaki verejtéket és vért szeretett volna látni a tánc hatására.
R: Arra nem gondoltál, hogy a legjobbakat megkérd, hogy veled együtt lépjenek fel?
MM: Szoktak csatlakozni, de nincs igény arra, hogy ebből közös fellépés szülessen. Vannak olyan személyiségek, akik szívesen megmutatják, hogy mit csináltak, hogy mozognak, de ez mindig önkéntes alapon megy. Mindenkitől meg szoktam kérdezni, hogy rendben van-e, ha megmutatom a hónap végén a közös alkotásunkat. Eddig egyetlen ember volt, aki azt kérte, az övét ne mutassuk meg. Nem a személyes élmény felidézése, inkább a táncon belüli sokféleség, a variációs lehetőségek megmutatása a cél. Izgalmas, hogy hányféle oldalról lehet közelíteni a tánchoz.
R: Mit profitálsz ezekből az alkalmakból?
MM: Kezdtem elveszíteni a hitemet abban, hogy mitől jó a tánc. Egyszerű következménye volt ez annak, hogy szűkülő anyagi keretek közt alkotni, előadni és turnézni egyre kevesebb lehetőségünk van. Független alkotóként a Covid utáni időszak megterhelő volt. Úgy éreztem, mintha az érdeklődésem veszett volna el a tánc iránt. Utólag szerencsére már nem tűnik így, és visszaépültek az előadásszámok is. A legfontosabb, amit ezektől az alkalmaktól kaptam, hogy a tánc mennyire és milyen sok szemszögből lehet érdekes a nézők számára. Ez motivált, és be is indított több darabötletet bennem.
R: A résztvevők jártak korábban táncelőadásokra?
MM: Van olyan, aki a kortárs szubkultúra iránti érdeklődésből érkezik, viszont sokan vannak olyanok is, akik életükben nem voltak még táncelőadáson, és a projekt hatására azt mondták, lehet, hogy megnéznének majd mást is. Vegyes, hogy kik jönnek. Eddig kétszer ment a projekt a SÍN Művészeti Központban, most pedig a Trafóban megy, mindkét intézmény körül van egy elég jól föltérképezett nézői bázis, amelyhez gyorsan eljut a hír, ha valamilyen program indul. Olyan is jelentkezett, aki még életében nem táncolt. Sokan azt mondják, nem értik a táncot. Az az egyik célom, hogy megmutassam: ugyan komplikált előadást készíteni, de nem lehetetlen feladat. Már Szegeden is volt ilyen tapasztalatom, amikor Kalmár Attilával csináltuk az Egyszemélyes tömeg című első koreográfiánkat 2010-ben. Voltak olyan szomszédaim, akiket elhívtam az előadásra. Életükben nem táncoltak, még színházban sem voltak, mégis imádták. A tánc hozzáférhető, könnyen érthető dolog, ha megadjuk a lehetőséget a nézőnek, hogy azt képzelje róla, amit ő szeretne.
R: Szeged után neves norvég, spanyol, flamand társulatok tagja voltál. Melyik mit adott?
MM: Táncot tanuló diákként hatalmas vágyálom volt a Szegedi Kortárs Balett, hálás voltam, hogy egyből állást kaptam ott. Szeged adta meg a végső igazolást, hogy van keresnivalóm ezen a pályán. Rengeteget tanultam Juronics Tamástól és a vendégkoreográfusoktól. A sok jó útravaló beindította a pályám. Norvégiában a Carte Blanche tagjaként világhírű koreográfusok darabjaiban táncoltam. Az ott eltöltött évek megerősítettek abban, hogy az a képzési rendszer, meg az ország, ahonnan jövök, mások számára is fontos. Mindig büszke voltam arra, hogy magyar táncosként lépek fel a világ színpadjain. Fontossá vált, hogy honnan származom, milyen kultúrkörből jövök. Rövid ideig voltam a barcelonai Lanònima Imperial társulatában, ami a kétezres évekig fontos része volt az európai táncéletnek, de abban az időben, amikor én odaértem, már nehéz időszakot élt át, majd be is zárta a kapuit. Sok személyes barátság alakult ki, nemrég voltam tanítani egykori táncos társamnál, Jordi Villasecánál, akinek azóta saját programja fut Bilbaóban. Belgiumban, az Ultima Veznél eltöltött hat évben sok mindent megtanultam a színházról. Azt is, hogy mennyire radikálisan, fanatikusan, elkötelezetten lehet dolgozni egy előadás létrehozásán. Száznál több táncossal voltam munkakapcsolatban kollégaként, meg úgy is, mint az együttes próbavezetője. Belgiumban ideális anyagi és strukturális körülmények között hozzák létre az előadásokat, jó volt látni, hogy ha az ember megdolgozik érte és van rá lehetősége, akkor mély kutatásokat lehet végezni a táncon és a színházon belül.
R: Táncosként melyik produkció volt számodra a legemlékezetesebb?
MM: Wim Vandekeybus nieuwZwart című darabját mondanám. Az volt az első, amiben az Ultima Vez tagjaként táncoltam. Körbejártuk vele a világot, egy év alatt 120 előadást csináltam belőle, amire kevés példa van. Máig szoktam gondolni rá, hogy vajon milyen lenne most megpróbálni eltáncolni. Nagy áldozatot kellene hozni azért, hogy fizikálisan bírjam.
R: Végigolvastad Márai összes írását, majd a Krasznahorkai-életmű következett. Hogyan inspirálódsz az irodalomból koreográfusként?
MM: Mindig fontos volt, hogy a személyes problémáimat mások szemszögéből is megvizsgáljam. A hasonló kultúrkörből jövő embereknek hasonló problémái vannak. Foglalkoztat az elmúlás, a kapcsolatok rendszere, és az irodalom ezt jól ki tudja fejezni. Egy-egy írónak próbáltam az összes művét elolvasni ahhoz, hogy megértsem – ugyanúgy, ahogy magamat is próbálom megérteni. Az irodalom absztrakt módon beindít gondolatokat, de egy műnek nem a cselekménye bontakozik ki bennem. Krasznahorkai könyveiben van egy olyan szemlélet, ami engem is érdekel a mozdulatokban: az időtlenség, az elnyújtottság vagy a folyamatos elveszés és újra megtalálás, a rombolás, a visszaépítkezés. Ezek szerintem tetten érhetőek a darabjaimban is, de nem tudnám azt mondani, hogy ez valamelyik Krasznahorkai-szöveg egyenes következménye lenne. Sokkal inkább a szemlélődő, az életet megfigyelő hozzáállás lecsapódása.
R: Mennyire fontos része az életednek a tanítás?
MM: Egy dolog volt, amit még nem csináltam: hogy éveken keresztül foglalkozzam egy-egy osztállyal. Most a Magyar Táncművészeti Egyetemen tanítok. Szédületes bátorság kell ahhoz, hogy ma valaki táncosként elkezdje a pályát. A táncban – főleg ebben a fizikális vonulatban, amit én képviselek – fontos, hogy első kézből tanulják meg mindazt, ami jelen van a mai táncéletben. Annyira sok a tehetséges táncos és annyira kevés a pénz manapság előadásokat létrehozni, hogy felfoghatatlan dilemma: Mit is csináljunk? Amikor 1999-ben végeztem, a 24 végzős közül 22-nek azonnal volt táncosként szerződése. Most egy osztály tíz végzőséből jó, ha egy-két táncosnak lesz szerződése.
R: Milyen feladatokra készülsz?
MM: A távolság mechanikájával turnézunk Németországban a nyáron, és ezt a Várkert Bazárban is játsszuk majd. A brémai színházban az Unusual Symptomsnak, akiknek már két előadást készítettem, egy harmadikat fogok adaptálni. A brémai Kunsthalle kért föl arra, hogy készítsek egy olyan előadást, ami a múzeum egész épületét használja. Júniusban kezdjük a próbákat, a szeptemberi bemutató után két héten át játsszuk majd. Ez a darab már egy létező előadásnak, a Spektrumnak az újragondolt, térspecifikus verziója lesz. Reményeink szerint Magyarországon is bemutathatjuk, ha sikerül hozzá találnunk egy múzeumot partnernek. Húszévesen eldöntöttem, hogy szét akarok nézni a világ táncos színpadjain, mert kíváncsi voltam arra, máshol hogy táncolnak. Azért tréningeztem és tartottam nyitva az agyamat, mert érdekelt, hogy milyen tudás van még Európa-szerte. Fontosnak tartottam azt is, hogy hazai háttérből tudjak építkezni. Sok tehetséges magyar táncos van, ezért jó érzés itthon alkotni, és innen elmenni külföldi turnéra. Sokkal jobban érzem így magam, mintha letelepedtem volna Brüsszelben, és ott lettem volna egy egzotikus külföldi táncos. Valószínűleg nem ez a legegyszerűbb út, de mindig is ez volt az elsődleges célom: látni, tapasztalni és a megszerzett tudást itthon kamatoztatni.