Revizor: Pontosan miről szól egy kultúrpolitikára fókuszáló szakpolitikai javaslatcsomag? Milyen problémák megoldására keresitek a választ?
Filippov Gábor: Az Egyensúly Intézet azzal foglalkozik, hogy egy adott terület legjobb szakértőinek bevonásával javaslatokat készítsen az ország kulcsfontosságú problémáinak megoldására, majd ezeket a javaslatokat eljuttatja a politikai-gazdasági döntéshozóknak. Próbálunk egy szakpolitikai területet nem úgy bemutatni, ahogy az általában a közbeszédet uralja, hanem újszerűen, sokszor mítoszromboló módon. A kultúra finanszírozásával vagy a kultúrairányítással kapcsolatban a hazai közbeszédben általában arról szólnak a viták, hogy ideológiai szempontból nézve, a szekértáborok logikája alapján kik a támogatandó művészek, kiket kell jutalmazni, kiket kell büntetni. Ezt úgy szoktuk metaforikusan megfogalmazni, hogy a kultúrpolitikai viták arra a kérdésre egyszerűsödnek le, hogy Alföldit szeretjük vagy Vidnyánszkyt.
Mi teljesen másképpen tekintünk erre a témakörre: úgy gondoljuk, hogy a kultúra szólhatna egyrészről egy közösség kohéziójának megerősítéséről, másrészről a kultúra kulcsfontosságú a pozitív nemzeti öntudat kialakítása szempontjából is. Emellett a kultúra gazdasági erőforrás is: vannak olyan országok, ahol a GDP 4-6 százaléka is a kulturális gazdaságból származik. Ezzel szemben Magyarországon a becslések szerint a kultúra a nemzeti össztermékünk alig 1 százalékát adja csupán. Azt látjuk, hogy minél inkább kiszámítható és a szekértábor-logikán felülemelkedő egy ország kultúrpolitikája, annál jelentősebb a GDP-hez való hozzájárulása is. Tehát minket az Egyensúly Intézetnél egyrészt az érdekel, hogyan lehet hatékonyabbá és kiszámíthatóbbá tenni a kultúrafinanszírozás rendszerét, másrészt az, hogyan lehet csökkenteni a kiszolgáltatottságát a mindenkori politikai erőviszonyoknak és a szekértábor-logikának.
R: Ez hatalmas terület, ahol muszáj tisztán megfogalmazni néhány alapkérdést. Nálatok mik ezek?
FG: Az első kulcskérdés, hogy milyen lenne az ideális szerepmegosztás az állam, a piaci szereplők, a mecénások, valamint a kultúrafogyasztó állampolgárok között a kultúra finanszírozásában. Alapvetően itt a kettős kudarc problémájáról van szó: van egy piaci, illetve egy állami kudarc. Ha teljesen a piacra bízzuk a kultúra finanszírozását, akkor az közismerten nem a minőséget vagy az innovációt támogatja. Ráadásul egy olyan kicsi és alacsony fizetőképes kereslettel bíró piac esetén, mint a magyarországi, irreális elvárnunk, hogy a piac teljesen megoldja a kultúra finanszírozását. Tehát – ha úgy tetszik – a kultúra olyan „közjószág”, olyan hozzáadott érték, amelyet az államnak mindenképpen támogatnia kell.
De itt jelenik meg a másik probléma, a potenciális állami vagy kormányzati kudarc – nevezetesen az, hogy a túlzott állami szerepvállalás miatt a művészeti tevékenység, az alkotó tevékenység túlságosan kiszolgáltatottá válik a hatalomnak. Ez egyrészt azért problémás, mert amikor az államnak válságos helyzetben költségvetési megszorításokat kell bevezetnie, akkor hajlamos elsőként a kultúra területéhez nyúlni. A kultúra az egyik legkézenfekvőbb terület, ahol nincs azonnali politikai költsége annak, ha az állam pénzeket von el. Másrészt történelmi tapasztalatból azt is tudjuk, hogy az állami forrásoknak való túlzott kitettség jelentősen fenyegeti a művészek függetlenségét. Mi azt gondoljuk, hogy olyan egyensúlyt, illetve szerepmegosztást kell találni, ahol az alkotóművészet – ebbe beleértve az előadó-művészetet is – kellően független tud maradni és kellően kiszámítható anyagi alapokon tud működni, úgy, hogy mindeközben a finanszírozásában az állam is vállal szerepet.
Tehát az első kérdésünk, hogy az államnak milyen módon, milyen csatornákon keresztül, hogyan kellene megfelelő jogszabályi környezetet teremtenie a kultúra fenntartható működéséhez, és hogyan kellene együttműködnie a magánszektorral a fenntartható finanszírozás érdekében.
A második kérdés, hogy hogyan lehet hatékonyan felhasználni a kultúra számára rendelkezésre álló forrásokat. Jelenleg szinte lehetetlen pontos számokat mondani arról, hogy tulajdonképpen honnan és mennyi forrás érkezik a kultúrába. De az látszik, hogy Magyarország e tekintetben az európai uniós átlagtól radikálisan nem marad el. Kicsit hasonló a helyzet, mint a közoktatásban, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – az állam viszonylag sok pénzt költ a területre, de ezt a pénzösszeget szétaprózódott és alacsony hatékonyságú rendszerben osztják szét a szereplők között. A színházi, előadó-művészeti világban ez a kérdés úgy merül fel, hogy milyen objektív, szakmai kritériumokhoz érdemes kötni a támogatások szétosztását, hogy a támogatási kritériumok kellően rugalmasak legyenek, ösztönözzenek teljesítményre, de közben ne lehetetlenítsék el a kísérletezést, a sokszínűséget, az új szereplők belépését a piacra, illetve az eltérő jellegű előadó-művészeti tevékenységek működését.
Végül a harmadik fő kérdésünk az, hogy a művészeti szféra hogyan tudja a mostani, erősen megváltozott piaci környezetben hatékonyan eljuttatni a közönséghez az alkotását, és hogyan tudja minél fenntarthatóbbá és szabadabbá tenni az alkotás folyamatát.
R: Mit értsünk pontosan az eljuttatáson?
FG: Eddig minden egyeztetésünkön kiemelték a szakértők, hogy a leendő művészek nem tanulnak kultúragazdaságtani, vállalkozási ismereteket, marketinget, intézményirányítást, se más olyan praktikus készségeket, amelyek elengedhetetlenek a gyorsan változó piaci környezetben. Információink szerint összesen két felsőfokú kulturális gazdasági menedzser szakirányú képzés folyik ma Magyarországon, az egyik a Tokaj-Hegyalján, a másik az Edutus Egyetemen, miközben abban a 17 másik intézményben, ahol valamilyen fajta művészeti képzés zajlik, alig jelenik meg az oktatásban bármilyen, a kultúra-gazdaságtanra vonatkozó ismeret mint tantárgy. Márpedig mi azt gondoljuk – és látjuk is a gyakorlatban –, hogy ahhoz, hogy egy piacon bárki érvényesülni tudjon, nélkülözhetetlenek ezek a készségek. Az pedig magától értetődő, hogy a művész nem feltétlenül született gazdasági szakember. Így a szakpolitikai javaslatainkba is belekerül majd az az ajánlás, hogy több felsőoktatási intézményben jelenjen meg a piaci érvényesüléshez szükséges ismeretek oktatása.
R: Valóban sokszor azzal szembesülünk, hogy emberhiány miatt a művészek kénytelenek menedzseri feladatokat ellátni. Szeretnék még visszatérni a második kérdéskörhöz, a meglévő források hatékony kihasználásához. Ezen a területen mit kellene változtatni?
FG: Itt a fő kérdés, hogy milyen objektív kritériumok alapján kellene társulatoknak pénzt osztani. Jegyárbevétel alapján? Nézőszám alapján? Milyen időintervallumra lehet felhasználási feltételeket szabni? És egyáltalán, hogyan mérhető a művészi tevékenység? Elengedhetetlen, hogy olyan objektív kritériumokat alakítsunk ki, amelyek egyaránt alkalmasak régóta működő, bevett színházi alakulatok és a kísérletező, újonnan a piacra belépni próbáló társulatok értékelésére. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a „jutalmazó” és az „inkubátor” szerepnek egyszerre kell tudnia megjelenni. Ezen a területen még nincs végleges állításunk, sokat fogunk még egyeztetni szakértőkkel, művészekkel, intézményirányítókkal. Az új német színházi támogatási rendszernek például az az alapelve, hogy nagyon sok hosszú távú vállalás teljesítéséhez kötik az állami támogatásokat. Tehát egy társulattal több évre kötnek szerződést, mondjuk, három évre kapnak szövetségi, tartományi, városi támogatást, és miközben évente csökken az állami támogatás mértéke, a támogató szerv hozzásegíti a társulatot ahhoz a tudáshoz, hogy honnan és hogyan tudjon nem állami forrásokból plusz pénzekhez jutni. Azért hozzátenném zárójelben, hogy ennek a rendszernek az is előfeltétele, hogy létezzen egy jól működő állami monitoringrendszer, amely naprakész adatokkal rendelkezik nézőszámról, bevételekről, eredményekről. Ettől mi Magyarországon nagyon messze vagyunk még. Ezért biztosan szükség lenne olyan egységes, a különböző művészeti ágakhoz specializáltan kialakított monitoringrendszerre, ahol nyomon lehet követni a pénzek felhasználását és azt, hogy ki teljesítette azokat a feltételeket, amiket teljesítenie kellett. Nagy hiány, hogy a különböző adatbázisokban kevés és sokszor egymásnak ellentmondásos adatokat találunk a kultúrafinanszírozásra vonatkozóan.
R: Az új német színházi modellen kívül milyen rendszereket, példákat vesztek figyelembe a javaslat megalkotása során?
FG: Vizsgáljuk az ír támogatási rendszert is, amely a történelmi hagyományait tekintve részben hasonló, közel áll a magyarhoz, de jobban működik. A németen kívül hagyományosan a francia rendszer az, amelyik a magyarnak egyfajta mintája volt. Az utóbbi években egyre több döntéshozóban felmerült egyfajta álomként, hogy milyen jó lenne, ha a magyar kultúra támogatását sokkal nagyobb mértékben lehetne a mecenatúrára, magánmecenatúrára bízni. Ennek Magyarországon jelen pillanatban az objektív feltételei még nem adottak, vagy legalábbis nagyon korlátozottak.
R: Ezt miért gondolod így? Az elmúlt időszakban azt látjuk, hogy viszonylag határozottan ebbe az irányba próbálják tolni a művészeket, hogy ilyenformán szerezzenek támogatást.
FG: Egyrészt azért, mert nemcsak az amerikaival, de mondjuk akár a lengyel piaccal összevetve is a magyar piac mind lélekszámában, mind vásárlóerejében nagyon kicsi. A különféle felmérések szerint a lakosságnak évente összesen 13-20%-a jut el legalább egyszer színházba, akiknek a nagy része felsőbb társadalmi státusú, többségében nő. Ez igen csekély arány, és tegyük hozzá, hogy a magyar az egy főre jutó fogyasztás alapján az Európai Unió második legszegényebb társadalma. Tehát – ahogy láttuk is az elmúlt években – ha az állami támogatások visszaszorulnak a piaci bevételek és a mecenatúra javára, az szükségszerűen a jegyárak emelkedésével jár. Ennek az az egyértelmű következménye, hogy a mostani szűk kultúraélvező középosztályi réteg is tovább szűkülhet. Arról nem is beszélve, hogy az Alaptörvényben is rögzített, hogy minden magyarnak joga van a művelődéshez, amiből következik, hogy cél lenne a minél szélesebb körű hozzáférés biztosítása a kulturális javakhoz. Ebből a szempontból sem biztos, hogy az a jó irány, ha még jobban szűkítjük a kultúraélvezés lehetőségét, akár például a színház területén.
R: Viszonyítási alapként beszélnél a három fő – az angol, francia és amerikai – kultúrafinanszírozási modellről?
FG: Nagyon leegyszerűsítve az amerikai az, amit rásegítő vagy facilitátor típusú kultúrafinanszírozásnak nevezünk. Ennek a lényege, hogy az állami szerepvállalás minimális mind a finanszírozásban, mind az intézményfenntartói szerepben. Egészen pontosan az intézményfenntartói szerepben gyakorlatilag nem létezik, a finanszírozásban pedig általában közvetett eszközökkel avatkozik be, például adó- és járulékkedvezményekkel, illetve a magánszektornak szánt egyéb pénzügyi ösztönzők révén. Ha azt vizsgáljuk, hogy mekkora az állami szerepvállalás és mekkora a magán szponzori szerepvállalás a kulturális támogatások területén az Egyesült Államokban, akkor láthatjuk, hogy éppen fordított az arány az európai kontinentális gyakorlathoz képest. Ennek az az előnye, hogy a kultúra eléggé diverzifikált és kiszámíthatóan rendelkezésre álló forrásokból tud gazdálkodni. A hátránya, hogy az ilyen típusú finanszírozás jellemzően nem az úgynevezett magaskultúrát vagy a minőséget szokta díjazni.
Az Egyesült Királyságban működik az ún. patrónus típusú kultúrafinanszírozás, amelynek lényege, hogy a történelmi kultúrafinanszírozó rétegeknek, azaz az arisztokráciának és a nagypolgárságnak a szerepét az állam veszi át, így itt létezik közvetlen állami kultúrafinanszírozás. Viszont az Egyesült Királyságban nagy gondot fordítanak arra, hogy a politikai befolyásszerzésnek még a látszatát is próbálják elkerülni. Tehát a brit rendszerben a bürokrácia és a depolitizált, függetlenített szakmai szervezetek végzik a forráselosztás zömét. A magánmecenatúra Nagy-Britanniában is létezik, de sokkal korlátozottabb, mint az Egyesült Államokban. A brit rendszer példa volt a Nemzeti Kulturális Alap létrehozásánál, a lottóbevételi finanszírozási rendszert is onnan vettük át.
Végezetül a francia a menedzsertípusú kultúrafinanszírozási modell példája, ahol az állam a finanszírozásban és az intézményfenntartásban is aktívan jelen van, megrendelőként és kulturális szolgáltatóként is intenzíven belenyúl a piaci folyamatokba. Az állam kiemelt figyelmet fordít a kultúrának a nemzetgazdasági és nemzetpolitikai fontosságára.
R: Elsősorban kikkel konzultáltok az anyag elkészítése során?
FG: A kultúrpolitika és a kulturális igazgatás jelenlegi és korábbi döntéshozóival, a mecenatúrával foglalkozó piaci szereplőkkel, a kultúrpolitika és kulturális igazgatás nagyon sokféle világnézetű és hátterű szakértőjével. Emellett fontosnak tartjuk, hogy olyanokkal is konzultáljunk, akik testközelből figyelik vagy figyelték a kultúrpolitika valamelyik területét, és akiknek gyakorlati tapasztalatuk van a rendszer mindennapi működésével kapcsolatban. A javaslatcsomag még 2024 tavaszán megjelenik és mindenki számára elérhető lesz az Egyensúly Intézet honlapján.