Revizor: Mit érdemes tudnunk az Unlock Dancing Plazáról? Hol helyezitek el magatokat Hongkong művészeti térképén?
Joseph Lee: Kortárstánc-együttes vagyunk, amit 2002-ben alapított a malajziai koreográfus, Ong Yong Lock – egyébként tőle jön a nevünk is. Őt erősen foglalkoztatták a különböző kultúrák, illetve a színpadi műfajok közötti kapcsolódások, ezért is jellemző ránk a folyamatos kulturális csere, miközben a kortárs tánc határait térképezzük fel, illetve tesszük próbára. Hongkongban alternatívnak tartanak minket, és a mainstreamhez képest azok is vagyunk. Én 2022 óta vagyok a csapat művészeti vezetője, de Ong is velünk maradt kreatív igazgatóként: ő azóta közösségi projekteket koordinál. 2009 óta éves kormányzati támogatással működik a társulatunk, ami lehetővé teszi a tervezést. Mi szervezzük a #Danceless Complex nemzetközi fesztivált is, de a nemzetköziség eleve meghatározó: hívunk alkotókat a tengerentúlról, illetve a táncosainkat is küldjük külföldi rezidenciákra. Nem vagyunk hagyományos, repertoárral működő társulat: egyre inkább platformmá válunk, ahol művészek találkoznak és kapcsolódnak egymáshoz, illetve a közönséghez, a test mint médium, a képzelőerő és a kreativitás bevonásával.
Wendy Lam: Közepes méretű társulat vagyunk, és mondhatom, hogy Hongkongban épp „felszálló” ágban vagyunk a kortárs táncon belül. Nagyon lényeges számunkra a diverzitás és sokféleség, legyen szó a velünk dolgozó alkotókról vagy arról, hogy a produkciók helyett egyre inkább a kutatásra és fejlesztésre helyezzük a hangsúlyt. Úgy véljük, hogy ez a megközelítés a művészek és nézők közötti párbeszédet támogatja. Azt, hogy mit jelent a kortárs tánc, a különböző aktivitásainkon keresztül is megfogalmazzuk.
Jelenetek az előadásból
R: Van az Unlock Dancing Plazának sajátos stílusa vagy védjegye?
JL: Mióta Ong megalapította a társulatot, mindig a felfedezés, a crossover, a hibrid és fúziós formák érdekelték. A tánc és performansz határvidéke ma igen izgalmas terület. Táncos-koreográfusként a saját munkámban is lényeges a legkülönbözőbb régiók felderítése: szöveg, fény, mozgás, test, az immerzív élmény egyformán fontos. Ahogy a különböző kulturális kontextusok idekerülnek, arra rácsodálkozik a hongkongi közönség: nahát, ez mind kortárs tánc! Azt akarom, hogy vegyék észre, hogy mindez lehetséges, hogy megtörténhet. Nem mondanám, hogy neveljük a közönséget, inkább azt, hogy segítünk nekik felismerni, hogy milyen sokféle esztétika létezik a világban, és ezek elérhetőek és láthatóak. Folyamatként tekintek erre, aminek a végén a néző több eszközzel rendelkezik, mint korábban.
WL: Hongkongban általánosságban elmondható az előadó-művészetekről, hogy nagyon nagy szükség van a nézőre. Az emberek maguktól nemigen járnak koncertekre vagy táncelőadásokra, és mi is sokat beszélgetünk arról, hogyan lehetne szélesíteni a közönségbázisunkat. A sok kulturális csere ebbe az irányba visz közvetett módon: a hongkongi táncosok megismerkednek azzal is, hogy máshol hogy reagál a néző.
JL: A nézők itt is a hagyományos, klasszikus megközelítést preferálják, hasonlóan a világ számos más pontjához. A kortárs előadó-művészetek kapcsán nagy kérdés, hogyan lehet megtalálni a relevanciájukat, ami az esetünkben posztkoloniális nézőpontból is izgalmas felvetés. Milyen a mi esztétikánk, hol helyezkedik el a nyugati perspektívához képest, mi történik, ha különböző művészeti hagyományok és formák összeolvadnak?
Fotók: Joris Wu. A képek forrása: Trafó
R: Ebben a kontextusban különösen érdekes Hód Adrienn meghívása, akit Magyarországon a legradikálisabb táncos alkotók között tartunk számon. Miért éppen őt választottátok?
JL: A magyar szál kezdeteiről egy mondat: még Ong vezetése alatt, 2017-ben járt a csapatunk Budapesten, a Bata Rita által szervezett Body.Radical fesztiválon. 2018-ban részt vehettem a düsseldorfi Tanzmessén, ahol láttam a Hodworks Szólók című előadását: emiatt választottuk őt. Teljesen elvarázsolt a munka minősége és egyedisége, és azonnal elkezdett érdekelni, hogyan dolgozik a művészekkel. Előadóként és koreográfusként is tisztában voltam vele, mennyire nehéz ezt a színvonalat elérni. Amikor az Unlock felkért a táncfesztiválja társkurátorává, nem volt kérdés, hogy meghívom a Szólókat, de közbejött a pandémia. 2021-ben végül egy online vetítést tudtunk megszervezni az előadásból, illetve Adrienn háromnapos online workshopot tartott a táncosainknak, amit nagyon élveztek. Megértettem a módszertanát, láttam, hogyan dolgozik, és azt, hogy olyan helyekre juttatja el a táncosokat, ahol korábban nem jártak. A koprodukció ötlete így született: tavaly márciusban három táncosunk jött Magyarországra három hétre, majd nyáron a teljes stáb nálunk találkozott, augusztusban Hongkongban zajlott a Midnight Oil bemutatója. A kör most, a budapesti premierrel zárul be.
R: Mi jelentette a közös munkában a legnagyobb kihívást?
WL: A pandémia idején a két ország közötti kommunikáció nagyon nehézkes volt. Megnőtt a válaszidő, de kimerítő volt a rengeteg zoom-míting is. Nagyon érdekes volt látni, hogy a táncosaink 2023 tavaszán Budapestről visszatérve mit hoztak magukkal, ahogyan azt is, hogy nyáron, a közös munkafázisban hogyan fejlődött, növekedett tovább a mű.
JL: Én két fő problémát azonosítottam. Az egyik anyagi jellegű: Hongkongban a megélhetési költségek éppúgy eltérnek, mint a táncosok díjazása, amiben nem csak a nagyságrend, a rendszer is más, mint Magyarországon. Ez óhatatlanul alkudozással járt, ami bizonytalanságot okozott, és az időbeosztást is befolyásolta. A második fő kérdés a másik kultúrájának a megfelelő helyen kezelése volt. Mondok példát: a mi táncosaink nem tanultak tradicionális kínai táncot, de Adrienn kíváncsi volt erre. Szabó-Székely Ármin dramaturgként érzékenyen és nyitott szemmel járva reagált a kulturális kisajátítás lehetséges eseteire, ami egy ilyen típusú együttműködésben különösen fontos. Mit viszünk magunkkal a másik kultúrájából, hogyan mutatjuk meg azt úgy, hogy ne alárendelt szerep jusson neki a miénkhez képest? Efféle kérdésekre is kerestük a választ a próbákon.
R: Milyennek láttátok Hód Adrienn munkamódszerét? Mennyire feküdt nektek, amit elvárt és kért tőletek?
JL: Nagyon különlegesnek és egyedinek tartom azt, ahogyan dolgozik. Minden a hosszú improvizációkkal kezdődik: akár több órán át csak figyeli a táncosokat, kíváncsi rá, hogy mit tudnak, mik az erősségeik. Egy online meghallgatás után válogatott, így csak ’23 márciusában találkozott először élőben a táncosokkal, vagyis idő kellett, hogy megismerje, hogy kinek a teste mire képes. Rengeteg ingert kínált fel a próbákon, triggerelte a testet azért, hogy újabb állomásokra érjen el velük és náluk. Ez Hongkongban merőben szokatlan eljárás: ez a fajta érzékenység, a képzelet vagy az ingerek ilyen fokú bevonása, a navigálás ebben a rendszerben komoly kihívás. Ahogy az is, hogy a táncosok újra felidézzék az állapotot.
R: Milyen volt a hongkongi bemutató visszhangja?
JL: Őszintén mondom, hogy a legtöbb nézőnk nagyon élvezte: ezt pontosan lehet érezni az előadás után. A Midnight Oil olyan, mint egy fantasztikus utazás, amihez szükséges a képzelőerő aktív működtetése. A fények, a zenék, a különböző szövegek, az eltérő kulturális kontextusok mixelése miatt nehéz megragadni a darab lényegét, de ha hagyja az ember, hogy hasson rá, akkor működni fog. Ki kell emelnem, milyen nagyra értékelte a helyi közönség a magyar táncosok technikai tudását és virtuozitását. Bevallom, hogy ami nehézséget okozott, az a munka helyi promotálása volt: nincs egy elmesélhető történet, az egész munka a folyamatról, a jelenlétről, az érzékelésről, a kísérletről, az energiák cseréjéről szól inkább – absztrakt és intenzív élmény egyszerre. De igyekeztünk a nézőt segíteni: a magyarországi próbákat egy megfigyelő kísérte, akinek az élményeit publikáltuk, illetve az előadások után különböző művészeti ágak szakembereit hívtuk meg beszélgetni a látottakról. Ilyen előzmények után különösen kíváncsiak vagyunk, hogy a budapesti közönség hogyan reagál a közös munkánkra.