Az alapötlet kiváló: végre egy sorozat, amely komolyan veszi a rockzenét. Ami, ellentétben a hollywoodi filmekkel, nem a viccet, hanem a tragikomédiát látja benne. Elismeri, hogy dráma, meg bűn és megváltás is van a rockban, és ez nem kevésbé érdekes, mint a skizofrén sorozatgyilkosok vagy a drogkereskedő kémiatanárok világa.
Nehéz jó rockfilmet csinálni, mert a rockzene már eleve túlzás, minden nagyobb, hangosabb, erősebb benne, és ha Hollywood, ami mindenből a nagyobb, hangosabb, vágatlanabb verziót gyártja le, rátesz még egy lapáttal, abból karikatúra lesz. A rocksztár félisten és bohóc egy személyben, az őt játszó színész viszont csak egy fura fazon parókában, aki a gitárzúzást, az önelégültséget, az idiotizmust tudja felmutatni. Ritmus, karizma, egyéniség: ez szinte soha nem kerül a nagyvászonra.
A Bakelit viszont rengeteg dolgot jól kap el, és a zeneipari háttérfolyamatokat is érdekesen tálalja. 1973-ban, New Yorkban járunk, amikor a rock and roll már milliárdos üzletté nőtte ki magát. „Már nem olcsó dolog belekiabálni a dühödet egy mikrofonba” – mondja Richie Finestra, a (fiktív) American Century fejese, akinek a csőd széléről kell visszakormányoznia kiadóját. Cégét éppen felzabálná egy médiakonglomerátum, funk szupersztárját elcsábítaná egy másik kiadó, ő pedig próbálja megtalálni az újat, az eredetit a zenék gyorsan változó kavalkádjában, amit még az óriások, a Led Zeppelin meg a Rolling Stones uralnak ugyan, de épp most robban be a New York Dolls és Iggy Pop, de Patti Smith meg Bruce Springsteen is a sarkon ólálkodik már.
Sok az érdekes zeneipari stikli a sorozatban, amiről eddig csak szakkönyvekből és régi Rolling Stone lapszámokból lehetett tudni. A menedzserek és tehetségkutatók feladata volt például, hogy piával, droggal lássák el a zenészeket (Clive Davist, a Columbia fejesét be is perelték emiatt), a maffia komoly pénzeket invesztált egy-egy zenészbe, és a kenőpénzek (az ún. payola) áramlása nagymértékben befolyásolta a slágerlistás helyezéseket. Van itt elég izgalom és bűnügy tehát anélkül is, hogy Scorsese és Terrence Winter (Gengszterkorzó) effektíve gengszterfilmként mesélje el a hetvenes évek zeneiparának történetét. A pilotban elkövetett gyilkosság mesterkélt, hatásvadász elem, a Bakelitben bőven van annyi potenciál, hogy ne kelljen ilyen olcsó húzásokkal turbózni rajta.
Jelenet a sorozatból |
De azért ráférne egy komolyabb ráncfelvarrás, és ezt az HBO is elismerte, amikor váratlanul, egy héttel a finálé előtt lecserélte a sorozat showrunnerét, Terrence Wintert. A Bakelit nem hozta a várt nézettséget, és ez valószínűleg annak köszönhető, hogy ebben a sorozatban minden izgalmasabb magánál a történetnél. Ekkora dömpingben még egy hosszú kifutású HBO-sorozat sem engedheti meg magának, hogy ilyen körülményesen haladjon előre, és ilyen lazán szervesítse sztorijába a színes kis mellékszálakat. És hát az sem segít, ha az évad első felében több napos kokóőrületbe kergetik a főhőst, aki valószínűleg realisztikusan, de elviselhetetlen, idegbeteg drogosként dühöng, és ez már rövid távon is fárasztóvá válik, nemhogy két-három epizódon keresztül.
Bobby Cannavale ráadásul ugyanazt a felelőtlen, szenvedő, egoista zsenit játssza, aki minden második sorozatban felbukkan manapság. Egy drogos Don Drapert, aki elmarja maga mellől az embereket erőszakos és macsó viselkedésével, de valahogy mindent megúszik, mert ő a legjobb a szakmájában. Richie-hez hasonlóan felesége is összetett, egyedi karakter lehetne – Andy Warhol baráti köréből jött és lett drogokról leszokott családanya –, Winterék mégis az elhanyagolt, szenvedő feleség sztereotípiájába szorítják bele. Devon (Olivia Wilde) így egyelőre Betty Draper-klón marad, ahogy Jamie (Juno Temple) pedig Peggy Olson pályaívét követi, csak ő nem a szexista reklám-, hanem a szexista zeneiparban próbál érvényesülni, és fedezi fel a proto-punk Nasty Bitset, aminek Mick Jagger fia, James játssza az énekesét (és jegyzi apjával közösen a zenekar számait).
A képek forrása: MAFAB |
Hogy ennek ellenére mégsem lehet letenni a sorozatot, az a jó színészek, az eltalált miliő, a fantasztikus zene, és a ragadós hangulat érdeme. Okos és fanyar a sorozat humora, nem térdcsapkodós, de kreatív, a karácsony másnapjáról Sinatra-stílusban éneklő Robert Goulet például zseniális. Ilyen – igaz, kicsit belterjes – poénból minden epizódba jut néhány. Pontos az A&R ügynökökről rajzolt portré is, akik a hetvenes évek elején már nem ismerik fel az új, zajos tehetségeket, mert az ő fülük harmóniákra, Sinatrára meg Status Quóra van ráállva. Precíz a kiadói döntésekben megjelenő önkény, ami azt sugallja, nem a tehetségtől függ a siker, vagy attól, mi az eladható, hanem hogy a cégvezetés mit tart eladhatónak. És hihető a Nasty Bits energiája és pályaíve, ami bizonyítja, hogy a tehetség mindezek ellenére kiforrja magát, mert ha egy utcakölyök három akkordba foglalja pitiáner dühét, attól az valami szebbé, jobbá válik.
Ahhoz viszont sok fejlesztés kéne még, hogy maga a sorozat is igazán jó legyen. Egy zenés drámához nem elég, ha okosan használják a dalokat, kommentálják és továbbmesélik velük a történetet, vagy egészen egyedi módon, a mindennapjainkat kísértő szellemekként ábrázolják a tegnap sztárjait, Bo Diddleyt, Joplint, vagy Sinatrát, akiknek zenéjébe az álmainkat vetítjük. Örömteli persze, hogy végre született egy zenés sorozat, amely valóban a zenéről, és nem a zenészek szívügyeiről szól, mint a Bakelitnek megágyazó szappanoperák (Empire, Nashville), de a színes, hangulatos, dögös zenék mellé dráma, feszültség és izgalom is kéne – méghozzá sokkal több, mint amennyivel a Bakelit első évada szolgált.