Babos Gyula

A MOM Kulturális Központ szabadtéri részlegén – amely tudvalevőleg egy játszótérrel alkot kertkapcsolatot – szép számmal gyűltek össze a fiatal anyukák és apukák kicsinyeikkel, de persze nem csak ők. Nem tudni, hányan érkeztek célzottan jazzt hallgatni, s hányan csöppentek csak úgy az esemény közepébe (lévén hétvége, szép idő), mindenesetre a figyelem egyértelműen a színpad felé irányult. Így vagy úgy, soha rosszabb első benyomást, ha egy műfaj megszerettetéséről van szó.

Pedig Babos Gyula zenekarvezető nem éppen „gügyögős zenéjéről” híres. A gitáros tudvalevőleg a hatvanas évek dereka óta a hazai jazz szcéna megkerülhetetlen szereplője. A hetvenes-nyolcvanas években elsősorban progresszív/fúziós zsánerben alkotott (Rákfogó, Saturnus), mindezzel párhuzamosan zeneszerzőként és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazz tanszakának tanáraként is letette névjegyét. A kilencvenes évek fordulójától végre önálló lemezeit is megismerhette a közönség (Kinn és Benn, Blue Victory, Egyszer volt…), és egyre inkább kikristályosodott egyéni zenei stílusa is, amelyet a blues, a jazz, a funky, a roma folk és a pop sajátosan kreatív házasítása jellemez, középpontban természetesen az ízes hangszeres rögtönzésekkel.

A közép-európai térség zenei kincseit integráló (Babos saját megfogalmazása) hangzást előbb a hagyománytisztelőbb Babos Project Romani mutatta be, újabban pedig a stiláris orientációját tekintve „lazábbnak” mondható Babos Project Special elnevezésű formációja képviseli. Utóbbi játszott most is – mégpedig nem is akármilyen muzsikusokkal.      

Dobokon egy ifjú felfedezett, Balogh László biztosította a nélkülözhetetlen, stabil ritmust, ám jóval érdekesebb és muzikálisabb módon, mint általában szokás. Játékának energiája a rocké, komplexitása a jazzé, érzékenysége, sőt, érzékisége pedig a balkáni folk hagyományoké volt. (Nem véletlen, hogy egy olyan nagyágyú, mint Egri János is maga mellé vette játszani.) A bőgőt az a Lakatos Pecek Krisztián kezelte, aki Balázs Elemér oldalán is gyakran látható, s nem mellesleg 2003-ban a Bartók Rádió bőgőversenyének győztese volt. Intelligens virtuozitása ezért nem is lephetett meg senkit igazán.

Veres Mónika

Úgy tűnik, az efféle titulus majdhogynem alapkövetelmény a csapatban, hiszen Babos Gyula 1966-ban a Magyar Rádió jazzversenyét nyerte meg, a zongorista Szakcsi Lakatos Róbert pedig a Montreux Jazz Fesztivál nemzetközi szólózongora versenyének első díjasa (Avignonban és Krakkóban is hasonló elismerést gyűjtött be egyébként). Persze mindebben nem a plecsni érdekes, hanem az arra jogosító tudás. Szakcsi Lakatos Róbert esetében ez leginkább a klasszikus képzettség és a térség zenei tradícióinak termékeny találkozása – melyben nyilván a legendás édesapának is szerepe volt. No és persze a Japánban is sikeres ifjú tehetség kiemelkedő improvizációs képessége, mely úgy idézi meg műfajok sorának klasszikusait, hogy közben mégis egyedi.

A legkülönösebb karrier azonban talán az énekesnő Veres Mónikáé a zenekarból. Tapasztalatom szerint kevesekben tudatosult, de ő valójában azonos a kilencvenes évek végének Nika nevű tinisztárjával, aki a Papa, ne félts! és hasonló bájos borzalmak elkövetéséért felelős. Azóta hangja drámaian megváltozott, vagy még pontosabban: megváltozott, drámaivá. Ma már fátyolosan mély, érzelemgazdag, erőteljes. Nem csak hogy azonnal felismerhető tónusú, de káprázatosan is bánik vele az énekesnő, ki egyébként az 56 csepp vér című (Pintér Tamás–Mihály Tamás–Horváth Péter féle) rockoperában is együtt dolgozott Babossal. Ezért tudott egyenrangú félként bekapcsolódni a jó kedélyű, számos stíluson átívelő hangszeres rögtönzések hömpölygő folyamába, hogy aztán a koncert zárásaként a Gelem Gelem című roma népdal zseniális átdolgozásában kiénekelje a lelkét is nekünk.