A bizonyos fokig használati zeneként komponált kései Schoenberg-darab, a 43b opuszszámú Téma és variációk után egy igazán közönségbarát mű, Max Bruch g-moll hegedűversenye következett, mégpedig Baráti Kristóf szólójával; majd a koncert második felében a nálunk ritkán játszott John Adams 1985-ös szimfóniáját hallhattuk, azt, amelynek szerzője a Schoenbergre utaló Harmonielehre címet adta. Első ránézésre sem látszik ez könnyű programnak sem az előadók, sem a közönség szempontjából; ezért különös dicséret illeti előbbieket azért, hogy az utóbbiak ritkán tapasztalható lelkesedéssel fogadták a produkciót.
 Baráti Kristóf |
Hogy a Téma és variációk mestermű, amely emellett eredeti és ihletett is, az egyértelmű, hiszen maga a szerző biztosít róla minket írásban (Molnár Szabolcs Schoenberg-portrénak sem utolsó, kitűnő koncertismertetője idézi a Mester önértékelését). Farkas Róbert azonban minden megilletődöttség nélkül közelített az eredetileg teljes, fa- és rézfúvósokból és ütőkből álló fúvós nagyzenekarra készült darabhoz, amelynek szimfonikus zenekari átiratát Schoenberg utólag készítette el. És sikerrel bizonyította, hogy ha a komponista emlékezetes célkitűzését, hogy tudniillik zenéjét a suszterinasok fütyörésszék az utcán, ezúttal nem valósította is meg, azért izgalmas és érdekfeszítő darabbá tudott összegyúrni különféle hagyományos karaktereket a fúgától a keringőig.
Bruch szeretnivaló hegedűversenye ritkán szólal meg olyan spontán természetességgel és lebilincselően, mint ezen az estén. Baráti Kristóf arcjátéka, többnyire rendkívül fegyelmezett gesztusai is feloldódtak, beszédessé váltak, jelezve, hogy ez a megkapóan őszinte romantikus kitárulkozás mennyire megérinti őt is. Interpretációja azonban nem csupán az igézetes szépségű lassú tétellel kapcsolatban bizonyult relevánsnak, hanem a szélső tételek feszítő energiáját is magába foglalta, és a zene legintenzívebb pillanataiban hegedűhangja is olyan telt és energiával telített, sőt szenvedélyes volt, hogy ez úgyszólván új oldaláról mutatta be a kifejezés hallatlan finomságáról híres, szemérmes alkatú Barátit. Persze legendás érzékenysége sem hagyta őt cserben: a lassú tétel egy-egy leheletszerű hangindítása, úgy éreztük, már a teljes melódiát is magába foglalta, megelőlegezte. Farkas Róbert pedig gondoskodott arról, hogy a zenekar is énekeljen és lélegezzen, mégpedig az erős kontrasztokban gazdag nyitó- és zárótételben is. Vezénylését – különösen az utóbbiban – kirobbanó energia jellemezte, ám eközben messzemenően odafigyelt a szólistára is, akivel mindvégig teljes összhangban játszott a zenekar. S Baráti Kristóf játéka megint csak kivételes erőt sugárzott, sőt a teljes zenekart bevilágította hegedűverseny befejező szakaszában. A szólista pedig érzékelhette a közönség felfokozott hangulatát, mert az éteri tisztaságú Bach-sarabande után egy kedves mosoly kíséretében még egy Gigue-et is eljátszott.
 Farkas Róbert (Posztós János fotói. A képek forrása: Óbudai Danubia Zenekar) |
John Adams amerikai zeneszerző immár az idősebb nemzedékhez tartozik; mint 1947-es születésű zenész, zavarbaejtően divergens fejlemények tanúja lehetett a kortárs mainstream európai és amerikai zenében. Maga is különböző utakon indult el pályafutása folyamán, amelynek egyik legnagyobb feltűnést keltő alkotása az 1985-ben a San Franciscó-i Szimfonikusok számára komponált Harmonielehre. Ez a darab az ugyancsak akkoriban született, címében is rokon Harmoniummal együtt a tonalitáshoz való visszatérés gesztusát testesíti meg. A mű a későromantikus mesterek hangzási és kifejezésbeli monumentalitásához való – persze egyéni színekkel gazdagított – visszanyúlás ellenére a kifáradóban levő amerikai minimalista hagyományt sem óhajtja mindenestül elvetni. Benyomásom szerint a két alapréteg a Harmonielehre három tételében változó sikerrel keveredik egymással. Adams mindenesetre igen erőteljes egyéniség, aki az általam inhomogénebbnek érzett, a repetitív elemeket hangsúlyozó szélső tételekben is igen szuggesztív kifejezésre, nagyívű feszültségkeltésre és -oldásra képes, valamint gyakran talál rá eredeti és expresszív hangzási effektusokra. Magam a középső, lassú tételt éreztem igazán jelentékenynek és autentikusnak; ennek már a mélyből induló bőgő- és csellóhangjai is megfogják a hallgatót, és a későbbi pokoljáró, majd gyászinduló-funkciójú részek után hiteles és nagyszabású a katartikus befejezés is.
Komplex, tartalmas és izgalmas – no meg rendkívül nehéz – darabról van tehát szó, amelynek a műsorra tűzése is igényes művészi vállalkozást jelez. Ám az eredmény azt mutatta, hogy a néhány tekintetben talán problematikus, ugyanakkor nagyon is jelentős darab kihívásának példamutató alázattal és kíváncsisággal tettek eleget az előadók. A lassú tétel kifejezetten ihletetten szólalt meg, és az egész előadást magas fokú technikai igényesség és intenzitás jellemezte – Farkas Róbert pedig mindvégig teljes lelkesedéssel és kirobbanó energiával vezényelte, jobban mondva vitte sikerre a darabot. Szép teljesítmény volt.
Helyszín: a Zeneakadémia nagyterme; időpont: 2022. március 19.