Az első Arvid Engegård közreműködése, a második Schumann ritkán hallható négykürtös Hangversenydarabjának megszólalása, a harmadik az újítás, mely szerint a zenekar versekkel kívánja dúsítani fellépéseinek műsorát.
Engegård nemcsak közeli ismerőse a magyar közönségnek – korábban is találkoztunk már művészetével –, de áttételesen kicsit magunkénak is érezhetjük őt. Az idén hatvanegyedik életévét betöltő norvég hegedűművész és karmester ugyanis évtizedekkel ezelőtt Salzburgba utazott, hogy hazánkfia, a vonósnégyes-primárius és karmester Végh Sándor tanítványául szegődjék, mestere azonban egy évvel később már arra kérte, hogy vállalja kamarazenekara, a Camerata Academica vezetését. Engegård igent mondott a felkérésre, s ezt követően nyolc esztendeig állt az együttes élén. 1991 és 1997 között az Orlando Quartet primáriusa volt, 2005-ben pedig megalapította a nevét viselő vonósnégyest. Mindezt kiegészíti karmesteri munkája, amelynek eredményeit a budapesti közönség máskor is élvezhette már.
Engegård kiváló hegedűs, remek kamaramuzsikus és érzékeny előadó. Karmesterként munkáját mindenekelőtt pontosság, részletgazdagság, kifinomult arányérzék jellemzi. Plasztikus mozdulatokkal vezényel, személyisége azonban nélkülözi azt a jellegzetes kisugárzást és személyes többletet, amelyből a nagy dirigensek atmoszférateremtő ereje táplálkozik, s amely egyéniségük hitelesítő bélyegét üti produkcióikra. Ez a hiány kétségkívül éreztette hatását a hangverseny összképén.
Három művet hallottunk: Brahms Változatok egy Haydn-témára című opusát (amelynek témája, mint közismert, valójában nem Haydn, hanem tanítványa, Ignaz Pleyel műve), Schumann Hangversenydarab négy kürtre és zenekarra című kései alkotását, majd a szünet után Stravinsky Petruskáját. Mindhárom tolmácsolás vonzó volt és magas színvonalú, ám jelentékeny produkcióként csak a Petruska előadása maradt meg a kritikus emlékezetében. A Brahms-variációsorozat olvasata a kifejezésmód árnyaltságával és a kidolgozás részletgazdagságával, az apró mozzanatok iránti karmesteri figyelemmel hatott – és szépen sikerült megvalósítani az utolsó változatban a nagyívű dinamikai fokozást, amelynek köszönhetően a végkifejlet megemelkedett és megtelt pátosszal. Többet azonban nem kaptunk, bár ennyi sem volt kevés.
Arvid Engegård (Fotó: Posztós János; forrás: Concerto Budapest)
Schumann négykürtös Konzertstückje ritka igazgyöngy – már az is diadalmas találat, hogy a zeneszerző képzeletében a négykürtös versenymű gondolata egyáltalán felmerült. Ha az igazgyöngy-hasonlat találó, a ritka jelző éppoly fontos hiszen csak elvétve akad zenekar, amely képes kiállítani a méltó előadókat, márpedig e mű szólóit saját erőből kell kigazdálkodni, a zenekar jeleseit kínálva meg a mámorító hangzású darab megszólaltatásának lehetőségével. Mámorító? Igen, de veszélyes is: a négy szólista, legyen bármily remek, bizonyos értelemben a sors kezében van, mert hogy lesz-e gikszer, s ha igen, hány lesz, nemcsak tudásukon, rátermettségükön, de a szerencsén is múlik – a kürtjáték már csak ilyen. Benyus János, Tóth Bálint, Lakatos Péter és Hamar Máté személyében a Concerto Budapest négy olyan pompás kürtöst tudhat magáénak, akikre büszke lehet, a váratlan melléfújásokból azonban ezúttal kicsit talán több csúszott be annál, amennyi még nem zavarja az élvezetet. Ez volt az egyik kijózanító mozzanat, a másik az, hogy a négy remek fúvós főként a két saroktétel délceg karaktereinek és zengő hangzásának fénnyel teli világában találta fel magát, a lassú Romanze tétován hatott.
A második részt kitöltő Petruskában azután minden erény szerencsésen egyesült: a karmesteri irányítás pontossága, a kontraszt- és karaktergazdagság, a láttató és mozdulatokat megidéző vezénylés szuggesztivitása, a tökéletesen együtt lélegző tuttijáték és a remek szólók, kamarazenei részletek sokasága. Hatott, energiát sugárzott és életörömöt árasztott a mesélőkedvű, színes-játékos előadás, amely a karmestert és a zenekart a legjobb formában találta.
Mint a bevezető előlegezte, a zenekar művészeti vezetése az Örkény Színházzal együttműködve Inzert sorozatcímmel új kezdeményezésként a koncerten felhangzó zenékhez tematikusan kapcsolódó irodalmi művek megszólaltatását tervezi. A két szerkesztő Mácsai János és Mácsai Pál, az előadó ezen az estén Csuja Imre volt. Hallottunk magyar ráolvasó-gyógyító rituális szöveget Bukovinából, Ady-, Kosztolányi- és Jékely-verseket. A versmondás értékelésétől a zenekritikus tartózkodik, inkább a műfajok arányáról és a légkörről kockáztat meg pár szót. Magát az ötletet, hogy egy versidegen világban költészet kerüljön egy hangversenyműsor terítékére, ráadásul úgy, hogy a szöveg kapcsolódik a zenéhez, csak dicsérni lehet. Ugyanakkor régi intelem, hogy koncerten zene szóljon, a beszéddel tanácsos csínján bánni. Tetejébe ennek a hangversenynek a zenekar tagja és a Bartók Rádió műsorvezetője, Seidl Dénes személyében még a kompozíciókat ismertető műsorvezetője is volt. Ennyi beszéd több a kelleténél: vagy műsorvezető, vagy vers. Az, hogy versek szólaljanak meg, nagyszerű ötlet, de arról, hogy ez hogyan, milyen körülmények között történjék, úgy tűnik, még nincs kiérlelt koncepció, holott ez nélkülözhetetlen, mert annak, ami most történt, kényszeredett intézményi összejövetelek emlékeit idéző ünnepélyhangulata volt. Ezen tehát még dolgozni kell: meg kell keresni a versek megszólaltatásának spontán, keresetlenül természetes és lehetőleg újszerű módját. Ha a kezdeményezés tovább él, lesz rá mód, hiszen az út elején járunk.
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2024. január 19.