Ugyanott hömpölygünk be a nagyterembe mi, nézők, ahol a szereplők jó része (a kerekesszékesek nyilván mind). Dörrenve csukódik az ajtó, napfény kinnreked, és semleges teremvilágításban Gyulavári Ági elindítja a rituálét: a „bemozgatást”, mintegy betekintést kínálva abba, hogyan mozgathatunk meg különböző sérültségi fajtájú/fokú embereket egy ilyen célú foglalkozáson.
 Jelenetek az előadásból |
Az előadás a rettenetesből indít. Az első percek inkább arról szólnak, mi nem megy, ki mennyire kiszolgáltatott a sorsának. Az „épek” oldalán eközben óvatos, nehezen titkolhatón aggódó figyelem érződik, minimálisan mozognak: mintha nekik is korlátozottabban kéne, hogy ne fájjon senkinek az evidens különbség. A körben mindenkire rákerül a sor pár mozdulatelem erejéig, azt juttatva eszembe, mikor anyák napi ünnepségeken minden gyereknek szép sorban el kell mondania vagy énekelnie pár sort, és mi, szülők – bármi történik is -, meghatottan nézzük úgy a gyerekeket, mint az őket finom visszafogottsággal, háttértámaszként irányító óvó/tanítónőket.
Aztán lassan, nagyon lassan létrejön a csoda.
Az előadás szerkezete kristálytiszta: jól követhető, hogyan alakul ki a bevezető kör után egyéni szólók, majd kapcsolódások laza, de strukturált sora. Kettősök, hármasok, majd egyre többen egyre bonyolultabb összekapaszkodásokkal, egyre virtuózabb és vakmerőbb technikai truvájokkal, míg a végére ismét széthull az előadók kara, immár egyenrangú bolygókra.
A szólók során már kevésbé érződik a mihez képest, de még mindig ott a gombóc a torokban, amikor egyértelművé válik például, hogy Márk kizárólag azzal tud mozgásban kifejeződni, ha megnyomja a kerekesszékén a nagy irányító gombot (mozdulatához láthatóan erős koncentráció szükséges), és így ír le a zsongó-búgó háttérhangra egy íves pályát a térben. Vagy amikor egyértelművé válik, hogy az autizmussal élő Panka kizárólag egyetlen vonalon suhan (gyönyörűen) faltól falig, amikor éppen eszébe jut… A Trafó nézőtere kettéosztva: a „rendes” emelkedővel szemközti oldalon, a színpadon is fel van építve egy többsoros emelkedő, a két nézőtér között zajlik az előadás. Panka e hátsó nézőtér első sora előtt libeg végig hófehér ruhájában, bal kézfejének kényszeres, ugyanakkor gyönyörű rebegtetésével. Néhány jelenetet leszámítva: elejétől végig.
 |
A csodaképződés ott indul el, amikor kialakulnak a kapcsolódások két-két ember – többnyire egy sérültségben érintett és egy normatív testű előadó – között. Félúton a kettő közé sorolnám Tóth Károlyt, aki immár hosszú évek óta lép fel előadásokban, másokéban, sajátjában, tehát kerekesszék ide, súlyos idegrendszeri sérültség oda, ő már előadóművészként is definiálható. Az a tükörjáték, amit Kacsó Imola hivatásos táncművésszel párban, de egymástól jó pár méter távolságban előadnak, már nyomokban sem tartalmaz kiszolgáltatottságot: Karcsi önállóan uralja testét, Imola partnere a mozgásban.
A kettősök eleinte kevesebb (vagy mint az említett duett esetén: nulla) érintéssel történnek. A közeledés fázisait látjuk: egymásra finoman átúsztatva-ráfedve rendeződnek a térben ezek a találkozások. (A már említett Panka királynői lebegését a kiváló Gláser Márton táncművész egy lovag hódolatával kíséri saroktól sarokig, mint hercegek romantikus nagybalettekben.)
A gesztusok lassan valódi koreográfiákba rendeződnek: az ép és nem ép kezek, karok megadott irányokba nyúlnak, pózokba fejlődnek, akár akrobaták a gúlaformációikban. S ha már kialakult ez a rendezett mozgás, már nem sugallja semmi azt, hogy itt sérültséggel élők és rájuk vigyázók csoportja találkozott, már az sem aggaszt különösebben senkit, hogy Panka a maga külön világában továbbra is egy bolygó hercegnő. Mintha az asszisztensek és facilitátor művészek is megnyugodtak volna: most már megy ez az előadás a maga útján.
Egyre erősebb összekapaszkodások, összefogódzások, ölelések váltják fel a kezdeti épphogy-érintéseket. Egyre merészebb a mozgás, egyre kevésbé gondoljuk azt, hogy halmozott fogyatékosságban érintett mozgáskorlátozottakat látunk az őket patronáló ép/ebb embertársaik óvó-óvatos közegében. Lélegzetelállító, amikor a kettős szerepkörű (úgy táncos, mint facilitátor) Mészöly Andrea mintegy kibontja Leventét (a mozgás általi kommunikációra talán a legkevésbé képes szereplőt) a kerekesszékéből, és egy lenyűgöző talaj-duettet táncol vele. Levente mindeddig összegörnyedt tartása gyönyörűen átnyúlik, szeme csillog, és a koreográfia valódi kettőssé válik. Két ember közös mozgásává, és nem egy mozgató-mozgatott viszonnyá.
 Fotók: Ofner Gergely. A képek forrása: Trafó |
Egyre „táncosabb” minden: Tóth Karcsi és a két táncosnő (Imola és Kata) triója is koreográfiai pillanat, vagy Márton tánca a Down-szindrómás Karcza Bogival, és sorolhatnánk virtuóz játékokat két kerekesszék – egy táncos, egy kerekesszék – két táncos felállásokban is. Különleges, amikor a kerekesszékes mozdulata, póza a normatív, és a táncos navigálja magát bizarr, lehetetlen helyzetbe… Közben végre kicsit színesedik a fény és élénkül a zenei világ is. Itt ébredek rá arra, hogy az indító bő félóra egyhangú, némileg lehangoló audiovizualitása is rendezői elv: legyen honnan felhozni a hangulatot, érkezzenek be a színek és a hangok fokozatosan, mintha steril terápiás helyről sétálnánk át, azaz követnénk a szereplőket a színház, a varázslat világába.
S mikor mindez a bravúr már csoportos tablókban csúcsosodik ki, egyszerre újra egyedekre esik szét a kép. Ismét kis szólók, duettek, de a visszalépés előző, jóval korábban látott szakaszokra kicsit lankasztja azt a lelkiállapotot, ahova felturbózott a konstans emelkedés. Az utolsó kép viszont tökéletesen kárpótol. Mind a színpad szélei felé sodródnak (ki ahogyan képes), de középen, egyetlen nagy lecsapódó fénycsóvában, mint egy a Nap által megvilágított kisbolygó, ott forog önfeledten és magabiztosan a napszemüveges (szintén Down-szindrómás) Anna.
Hogy miért Idol az előadás címe, azt hiszem, mindegy: olyan szeánsz ez, aminek nem is kéne címet adni. Amit a közös szándék itt összehozott, műfaj nélküli történés, amelyből mindenki – érintett és nem érintett – valami mást visz magával haza legmélyebb benyomásként.
Számomra a legerősebb impulzus Gláser Márton magatartása volt, főleg ott, ahol a mozgás egyre több rizikót jelenthetett a nem normatív testek számára. Olyan káprázatos szinten táncolt, akár a Covent Gardenben, s elemi erővel vetette be testét a kerekesszékes barátaival való interakcióba is, akik ettől szemmel láthatólag felvillanyozódtak, s nem az elesettséget érezték, hanem a partnerlétet. Létrejött a két világ közti tökéletes szimbiózis.