„Bejöhetek?” – áll a kedves, kisfiús arcú idegen az ajtóban, halványan dülöngél, az üres folyosó mögötte, a kezében félig kiürült üveg. A szemében szomorúság, a szája sarkában tétova mosoly. Nem, nem jöhet be, mert már gyerekként megtanultuk, hogy idegenekkel nem beszélünk, meg evés közben sem, meg úgy általában jobb a békesség, meg egyáltalán, ki fia-borja. Harry, a fiatalember (Paul Mescal) nem tűnik veszélyes elemnek, de sose lehet tudni. Késő is van, és úgy tűnik, ők ketten egyedül laknak egy szürreális, üresen kongó, könyörtelen négyzetrácsokra szabdalt felhőkarcolóban, London külvárosában. Nem, sajnos, nem jöhet be, talán majd máskor. Adam, a finom mosolyú, negyvenes meleg férfi (Andrew Scott) rácsukja egyetlen szomszédjára az ajtót.
Andrew Haigh (Hétvége, 45 év) új filmjét az első pillanattól áthatja a csendes, életformává csiszolt, melankolikus magány. Adam forgatókönyvíró, egyedül él, nem szól senkihez, és éppen egy új filmen dolgozik, vagy legalábbis próbál dolgozni. Az új könyvvel 1987-be tér vissza, saját gyerekkorába, amit darabokra tépett a tragédia, amikor tizenkét évesen autóbalesetben elvesztette a szüleit. Ihletet keresve vonatra száll és elindul az emlékei nyomában: ellátogat gyermekkora helyszínére, a kisvárosba, megnézi a hajdani családi otthont.
Paul Mescal és Andrew Scott. A képek forrása: MAFAB
A környéken mászkálva, a széles gyerekkori mezőt belélegezve hirtelen észrevesz egy férfit és követni kezdi a lombok között. A jelenet percekig kibogozhatatlan: ki ez az ismeretlen? Úgy tűnik, egy futó szexuális kaland bomlik ki mindjárt a szemünk előtt. Aztán jön a csavar: a férfi nem más, mint Adam apja, vagy inkább apjának szelleme (Jamie Bell) a nyolcvanas évekből, aki barátságosan beinvitálja őt a régi házba (a ház egyébként Andrew Haigh valós gyerekkori otthona). Adam anyja (Claire Foy) is itthon van és boldogan öleli át férfivá érett kisfiát.
Haigh a film alapötletét Taichi Yamada az Idegenek című regényéből vette (a könyv magyarul is megjelent 2007-ben), de két meleg férfi, Adam és Harry kapcsolatára írta át az eredetileg férfi-nő viszonyt. A japán szellemsztori itt különleges mélységet kap, mert a negyvenhat éves Adam szomorú, izolált létezésének gyökere a gyötrelmes, meg nem értett gyerekkorban rejlik; hiába vették őt körül gyengéd szeretettel, a szüleinek soha nem mondhatta el, hogy meleg, a coming out soha nem történt meg és ez a trauma az egész életére kihat.
Idegenként élt a saját családjában és pontosan ezeket a szavakat mondja ki később a jóval fiatalabb Harry is, amikor saját magányáról és boldogtalanságáról beszél Adamnek. Haigh megmutatja, mivel küzdenek azok, akár 1987-ben, akár 2024-ben, akiknek nem adatott meg a normalitás, a többség kényelme. Ebben a filmben végül mégis meglesz a coming out: visszatérnek Adam szeretett halottai, ő pedig megkapja a lehetőséget, hogy örökre 1987-ban ragadt, nála jóval fiatalabb szüleinek végre elmondja az igazságot.
De nem lenne ez Andrew Haigh filmje, ha minden ennyire egyszerűen, varázsütésre menne. Az All of Us Strangers-hez hasonlóan Haigh 2015-ös, csodálatos filmje, a 45 év is a múlt árnyaival, a gyásszal, sebekkel, és a most élő kapcsolatok bonyolultan kitett természetével viaskodott, hihetetlen finomsággal. Az író-rendező itt még tovább megy a múlt és a jelen összefonásával: a gyerekként elárvult fiú mély örömmel és még mélyebb zavarban öleli át régen holt szüleit. Hiszen mindaddig nem hiszünk a szellemekben, amíg el nem veszítünk valakit, örökre.
Adam hisz és megpróbálja elmagyarázni anyjának, hogy nincs barátnője és azért nincs, mert ő a férfiakat szereti. Nem sikerül valami fényesen. Az apjával megejtett beszélgetés sem hoz föloldozást. Adam ahelyett, hogy felszabadulna a múlt nyomasztó súlya alól, egyre intenzívebben éli át magánya fájdalmát. A múltat és a jelent egyensúlyozná a jövő ígérete, azaz a gyengéd és féktelen Harryvel alakuló kapcsolata, de egy jól induló, boldog, bulis éjszaka a Jákob lajtorjája mesteri metrókocsis jelenetét idéző rémálomba fordul.
A film minden jelenetét uralja Andrew Scott fájdalmas tekintete, hol ártatlan, hol bocsánatkérő mosolya. A kettősüket Paul Mescallal átélhető, igazi vonzalom hajtja; mindkét színész nagy érzékenységgel fordult a szerep felé. A soundtrack egy csodálatos, nyolcvanas évek meleghimnusz-gyűjtemény. A dalok közül egyértelműen kiemelkedik a Frankie Goes to Hollywood-tól a The Power of Love, ami végül Haigh válasza is a filmjében hordozott mély fájdalomra. Az All of Us Strangers a vége felé még bevisz a nézőnek egy hatalmas gyomrost, de az utolsó képkockákon a szeretet erejétől mégis átlényegül és fényesen lüktetni kezd a sok sajgó seb. Bármi történt velük és ellenük, végül összeölelkezve, egymást védelmezve fénylenek a csillagok között.