Ez már csak azért is sajnálatos, mert – mint az közismert – kulturálisan és történelmileg is sok közös van bennünk a lengyelekkel. A vasfüggöny megszűnése után mindkét ország alkotói elsősorban a Nyugat felé fordultak, így próbálva kitörni a keleti blokkból. A Teatr Pieśń Kozłának sikerült.

A Teatr Pieśń Kozła (vagy ahogy világszerte ismerik: a Song of the Goat Theatre) Európa egyik leginnovatívabb tréning alapú színházi társulata, melyet 1996-ban alapított Wrocławban Grzegorz Bral rendező és az Ausztráliából hazatért lengyel színésznő, Anna Zubrzycka. A Teatr Pieśń Kozła megalapítása előtt mindketten a lengyel Gardzienice Színház tagjai voltak.

A társulathoz több mint huszonöt éves fennállása óta többek között finn, görög, amerikai, angol színészek is csatlakoztak. Előadásai több fontos fesztiválon nyertek díjakat, mint például az edinburghi Fringe Frist vagy a Herald Archangel. 2004-ben az angliai Manchester Metropolitan Egyetem a Teatr Pieśń Kozłával együttműködésben mesterszakos színészképzést indított.

A tradicionális próbafolyamatok és előadások létrehozása mellett a társulat – a lengyel fizikai színházi tradíciót követve – folyamatosan kísérletezik a színházi formák, a színészmesterség, az előadói minőségek megújításával. Egyedi színésztréning-módszerük a mozgás, a hang, a zene és a szöveg integrálására törekszik, olyan előadást hozva létre, amely eredendő zeneiséggel bír, és érzéki, zsigeri szinten hat a közönségre. „Minden színészi eszközünk, mint például a hang, a gesztus, a ritmus, a képzelet összefügg egymással, melynek mozgatója az előadóművész, aki az alkotás aktusának forrása és komplex eszköze” – vallja Grzegorz Bral.

A képek a budapesti workshopon készültek. Fotók: Joonyoung Kim

A budapesti workshop fókuszában „koordinációs” gyakorlatok álltak, melyek a mozgás és a képzelet szerves összekapcsolódásának és integrációjának keresésére koncentráltak. A workshopot követően a résztvevőkkel arról beszélgettem, hogy miért tartották fontosnak a részvételt, milyen benyomások és impulzusok érték őket a munka folyamán.

Roderick Hill színész így mesélt: „Fontosnak tartom, hogy amikor csak lehetséges, még akkor is, ha rendszeresen dolgozom akár színházban, akár filmben, visszatérjek a színészet alapelveihez és a műhely »tisztaságához«, ahol valóban fókuszáltan és elvárások nélkül tudok dolgozni. Azt hiszem, így utólag nem is az volt számomra újszerű, amit csináltunk, nem maguk a gyakorlatok, hanem az, ahogyan végeztük őket. A legnagyobb kihívás és egyben a legfelszabadítóbb élmény abban rejlett, hogy megéreztem annak a képességét, hogy merjem elengedni a kötött mozgásformákat, és ösztönösen, zsigerből reagáljak mindarra, amit a testem diktál. Ez az a »tiszta« állapot, amikor döntések helyett a belső impulzussal haladok: amikor »a rettenthetetlen lélek« életre kel.”

Izsák Dóra hozzátette: „Számomra egy teljesen új kísérletezés volt a kommunikáció és az érzelmek kifejezése csak mozgás és nonverbális eszközök segítségével. Ez rengeteget segített, mert előfordul, hogy azt érzem, hogy lekorlátozom magamat a beszédre és a szavakon keresztül történő közlésre. Rájöttem, hogy nonverbálisan sokszor mélyebb és igazabb érzéseket tudok átadni és közvetíteni. Persze ehhez hozzájön később a szöveg, de az már csak a ráadás.”

Végtelen öröm töltött el, amikor beléptem a Radnóti Színház próbatermébe, hogy figyeljem a munkát. Úgy éreztem, hogy egy olyan európai szakmai közegben vagyok, ahol a résztvevők különböző országokból érkezve együtt akarnak valami újat, valami ismeretlent felfedezni. A workshopot lezáró szakmai beszélgetésen elhangzottak viszont hideg zuhanyként hatottak, és visszatértem a mi kis magyar valóságunkba. Kétségbeejtő, hogy mennyire különböző a két ország kultúrpolitikája, a finanszírozásban mennyire máshol vannak a fókuszpontok. Míg Bral a jövőről beszélt, a tervekről és lehetőségekről, addig a hazai résztvevők – teljesen érthető okokból – a túlélés nehézségeiről számoltak be.

Be kell, hogy valljam, a beszélgetés után nehezen tudtam reménykedve gondolni a szakmánk jövőjére, mégis úgy érzem, hogy szakmai együttműködés építése érdekében nagyon fontos volt, hogy megvalósulhatott a Teatr Pieśń Kozła workshopja Budapesten. Azt hiszem, a remény halványan mégis ott pislákol bennem, abban bízva, hogy a művészeti oktatás lehet az egyik kitörési pont a magyar művészeknek a nemzetközi szcénába. Mindemellett a hazánkban eddig csak szűkebb körben ismert, de európai viszonylatban is meghatározó Teatr Pieśń Kozła tudása és tapasztalatai láthatóbbá és elérhetőbbé váltak a hazai szakma számára is.