Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZEMÜNK PILLÁS FÜGGÖNYE

A színház városa / FUGA – Budapesti Építészeti Központ, BTF 2010
2010. márc. 30.
Szín-ház vagy Szín-játék? - erre a kérdésre keresett választ az a konferencia, amelynek a Budapesten nemrég megnyitott FUGA Építészeti Központ adott otthont. A "színház az egész világ" elcsépelt mondata ezúttal az épített tér vonatkozásában nyert értelmet. ZÖLDI ANNA BESZÁMOLÓJA.

In memoriam Vargha Mihály

A színház városa elnevezésű konferenciát egy több éves program részeként rendezték meg, mely a TACE (Theatre Architecture in Central Europe/ Színházépítészet Közép-Európában) nevet viseli. A projektet, melyet a cseh Művészeti Intézet – Színházi Intézet kezdeményezett, az Európai Unió Kultúra 2000 programja támogatja, és szlovén, lengyel, magyar, szlovák és cseh színházak és intézetek közreműködésével valósul meg. Tevékenységük középpontjában a régió színházépületeinek kutatása és dokumentálása áll, eredményeiket egy 2010 májusában megjelenő kötet (A hétköznapokon túl címmel), egy a program honlapján keresztül elérhető gazdag internetes adatbázis, a Bajor Gizi Színészmúzeumban május 2-ig látható vándorkiállítás (szintén A hétköznapokon túl címmel – a kiállításról hamarosan önálló cikkben számolunk be – a szerk.) és a programhoz kapcsolódó, különböző országokban és helyszíneken megrendezett workshopok és konferenciák dokumentálják. A vándorkiállítás első helyszíne Budapest, a konferencia ennek apropóján zajlott a magyar fővárosban.

A cikket a ljubljanai workshop résztvevőinek terveiből készült képekkel illusztráltuk. Szendrei Zsolt terve.
A cikket a ljubljanai workshop résztvevőinek terveiből készült képekkel illusztráltuk. Szendrei Zsolt terve

Míg az összegyűjtött információ értelemszerűen a múltra koncentrál, a projekt kísérő rendezvényei a jövőt faggatják, nemcsak elméleti víziók, hanem gyakorlati tanulságok után kutatva. Kommentár nélkül is tanulságos Ljubjana példája: Álmok és lehetőségek (Visions and Possibilities) címmel a Szlovén Nemzeti Színháztörténeti Múzeum és a Ljubljanai Egyetem Építészeti Kara műhelyt szervezett, melynek témája a XXI. Század Színházának megtervezése Ljubljana történeti belvárosában. Tették ezt a szlovének azzal a szándékkal, hogy a közeljövőben felépítendő Nemzeti Színházukhoz élő inspirációt merítsenek a prágai, a pozsonyi, a brnói, a gdanski, a gliwicei, a libereci, budapesti és a ljubljanai építészkarok hallgatóinak munkáiból, együttgondolkodásából.

A projektben részt vevő hallgatók két féléven keresztül foglalkoztak a tervezéssel, miután a helyszínen tanulmányozták a beépítésre szánt tömböt, és a szervezők jóvoltából megismerkedtek mind a helyi építészettörténeti hagyományokkal – Ljubljana városépítészeti kialakítása a közép-európai építészet meghatározó mestere, Jože Plecnik érdeme: a tervezési terület az építész által megálmodott, és majdnem teljes egészében megvalósult városi tengely végpontjában található –, mind pedig a színházművészet szlovén útkeresésével. Az alapos előkészítés folytán remélhető, hogy a megvalósuló épület semmilyen vonatkozásában sem áll majd rokonságban a mi 150 éves vajúdás után világra jött Nemzeti Csúfságunkkal.

Kóródy Anna terve
Kóródy Anna terve

A budapesti Nemzeti Színház a konferencián is minduntalan felbukkant, megkerülhetetlen mementójaként annak, amit a téma szakértője, Ordasi Zsuzsa a színházépületekről szóló előadásának záró gondolataként megállapított: a nemzeti színházak – és tágabb értelemben véve a kőszínházak – építésének ügye mindig is politikai tett volt, s ilyen értelemben kevés köze volt ahhoz a progresszív szerepkörhöz, amit a színház a kultúrában hagyományosan betölt.

A budapesti konferencia a színháznak ezt az épülettől független misszióját vizsgálta, nem veszítve szem elől azt, hogy mindenfajta színjátéknak értelemszerűen van térbeli vonatkozása, mégpedig sokszorosan összetett módon. Az idealizált színházi tértől a színház konkrét teréig vezetett az előadások fonala. Horgas Péter a díszlet és a színház játék-terének összefüggéseiről beszélt, a részvétel fontosságát hangsúlyozva, amely a hagyományos néző-színjátszó viszonyt felülírja, és amelynek a díszlet – mint az időt fogságba ejtő térdarabka – fontos eszköze. Előadásában idézte a Nemzeti Színház kudarcát, ahol a hely, az épület maga lehetetlenné teszi, átléphetetlen korlátok közé szorítja a nézőt bevonni kívánó szemléletet. Való igaz: III. Richárd közelképeken mutatott belső vívódásai után a kivilágosodó nézőtér giccses panorámája a katarzis élményétől fosztja meg a nézőtéren helyet foglalókat, a Mein Kampf abszurd keserűsége pozdorjává zúzódik a színház épületének abszurd architektúráján.

Hóka László terve
Hóka László terve

Tomáš Žižka (építész, szcenográfus) az ún. helyspecifikus (site specific) színház cseh példáit mutatta be: eszerint bárhol bármi eljátszható, a színház számára minden tér „újrahasznosítható”, tér és játék oda-vissza hatásából születnek az izgalmas produkciók. Szakál Andrea Prágában színházat tanuló építész prezentációja rögtön érzékletes példával is szolgált minderre. Egy prágai, belvárosi foghíjtelken hozott létre helyi anyagokból, és a hely által inspirált előadást: a szomszéd által éveken át felhalmozott sittet eltakarítva szó szerint a földből ásta elő a megszülető darabot. A falakon túli elvarázsolt kert ismert mesei motívum, s valószínűleg mind őrzünk magunkban ilyen szigeteket, ahol a „hétköznapokon túli” valóság válik érvényessé. A véletlen fura játéka, hogy a produkció Budapesten egy olyan házban kel életre április elején, amelyet gyerekkoromtól fogva izgatott kíváncsisággal szemlélek – a falakon túlról. (A Vegetable growing for amourteurs április 8-10. között látható a Toldy Ferenc utca 80. udvarán)

A konkrétumok felé közelített Ordasi Zsuzsa, a Veszprémi Pannon Egyetem Színháztudományi Tanszékének docense előadásában. A színházat mint a városi élet, a szórakozás, s végül mint a politikai demonstráció színhelyét vizsgáló, rendkívül feszes és élvezetes színházépítészeti összefoglalása végén érkezett el a már idézett konklúzióhoz: színházat építeni politikai tett, de legalábbis társadalmi töltetű üzenet. Előadásából kiderült, hogy a milánói Scalában mindenki úgy rendezte be a páholyát, ahogy ízlése diktálta – s minthogy ízlés és pénztárca fordítottan arányos, az elképzelt összkép nyilván zokogásra fakasztotta volna a mai „tér-művészeket”. Hasonlóan sokkoló volt elképzelni az első magyar nemzeti színház zöld üléseit, fehér karfával és piros könyöklővel. Ugyanakkor megkönnyebbülés járta át a hallgatóságot: ezt azért megúsztuk! A cseh kolléga így is hevesen firtatta a Duna partját ékesítő Nemzeti Színház szimbolikáját, de amikor értesült róla, hogy benne a királyi hagyomány folytatásaként díszpáholy is létesült, nem kérdezősködött tovább.

Fodor Judit terve. A képek forrása: Klobusovszky Péter
Fodor Judit terve (A képek forrása: Klobusovszky Péter)

A konkrét kortárs példákat Klobusovszky Péternek a már idézett ljubjanai műhelymunkát bemutató előadása és a hamvába holt Szombathelyi Weöres Sándor színház-pályázat győztes tervének ismertetése képviselte, Kalmár László és Zsuffa Zsolt elővezetésében. (A FUGA Építészeti Központ alagsori kiállítótermében kamara-kiállítás keretében a két pályázat anyagai megtekinthetőek.)

Mindkét tervezési munka a városszövetbe illesztést tekintette kiindulópontnak, érzékenyen elemezve és kitágítva a használók körét, bevonva a színházat a városi kommunikáció közegébe. Ennek ellenére tárgyiasult formájában az épület mégis maradt, ami volt az eddigi századok során: doboz a városban, összetett funkciójából adódóan ráadásul jókora doboz. A konferenciát lezáró kerekasztal beszélgetés szimpatikusan vehemens szlovák résztvevője nehezményezte is, hogy a XXI. század színházának tervei az álmokból és lehetőségekből – a program címével ellentétben – igen keveset mutatnak. Szerinte ezek az épületek semmit nem szívtak magukba abból a szellemi töltetből, ami a színjáték mint műfaj megújulását jellemzi. Igaz, ő a saját színházát egy vasútállomás tőszomszédságába építette vályogból, egy aluljáró alá. Mint egy fecske, úgy tapasztotta oda fészkét a lakott vidék peremére, kétségkívül kifejezve ezzel egyrészt a színház mint akció kollektív jelentőségét, másrészt függetlenségét mindenfajta politikai és pénzügyi befolyástól. Nagyobb költségvetésből gazdálkodó kollégái vitatták ugyan nézetei jogosságát, ám az ellentmondás mégis nyilvánvaló, olyannyira, hogy zárszóként többször is elhangzott: kell-e egyáltalán manapság új színházakat építeni?

Fájdalmasan hiányzott a konferencia polifóniájából egy halk és szelíd hang: Vargha Mihályé, aki a magyar anyagot gondozta, és a TACE program megvalósítását magyar részről koordinálta. Gondolatait kollégája, Szabó-Jilek Iván idézte fel, Vargha Mihálynak az előadáshoz készült jegyzetei és szinopszisa alapján. A színház rítusának lényege – legyen bár az előadás kollektív és in situ képződmény is -, hogy nem éljük, csak átéljük a történetet. A valóságos és visszafordíthatatlan történéseket e rítus teszi elviselhetővé, feldolgozhatóvá. A töredékében látott előadás utolsó képkockája még feldolgozásra vár: sötét dia, felül bántóan világító felirat: the rest is silence…
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek